Álomszerû rémkép, ereszd ôt végre!
Ne lássa arcom mi újra összetörte
S ne lássam én se, mint reped lelke
Miattam, mit még ôrzök, hasztalan.

Fekete a vérem, bûnös és hideg,
Mert voltál, és én hitegettelek.
Akár csak magam, Te mégsem hiszed,
Hogy nekem is fáj az elvesztésed.

Álomszerû rémkép eressz el végre!
Ne kísérts emlékkel, mit vonzok
S taszítok egybôl tovább akár mágnes
Mit vére öntöz ezernyi véteknek.

Bocsáss meg kérlek, és lépj tovább.
Vedd a lelked és feledd a szerelmet
Mi élt keveset és halt meg hirtelen,
Mégis szebb volt, mint így, élettelen.

Ölém ült én mönyecskéje,
Ó Istenöm, lovam szôrén szöröncséje!
Nem volt most már néköm szava,
Vígan trappolt lovam maga.

Trappoltunk mi oly ügetve,
Szôröm között állt högye.
Hátra szólt a mönyecskéje,
Nagyon csontos lúnak szôre!

Nem baj én szép mönyecskéje,
Abrakolom én majd este.
Ne törôdjél most már véle,
Ôrölök, hogy itt vagy vélem!

Lüktet a szívem, s egyre inkább szúr, most az egyszer a fájdalom lett az úr. Csak fekszem tehetetlenül körülöttem sok lélek,akik azt várják hogy maradok,avagy továbblépek.

Alig kapok levegôt , sôt szinte sehogy..de egyet ígérhetek míg csak lehet harcolok..

Család, rokon, jó barátok,
Vagy talán még sokan mások?
Lehet, hogy csak az akarja,
Kinek számít nevem napja.

Nem vagyok én kivert kutya!
Nem kell nékem barátsága,
Kétszínûség kiabálva,
Örülök, hogy vagy te mára.

Nem kell nékem ilyen áron,
Hogy más engem kihasználjon.
Köszöntésem csak úgy adják,
Ne kérjék meg jól az árát.

Neved napja ez már hála,
Szeretetnek nincsen ára.
Köszöntenek ôk már tudva,
Örömkönnynek nincsen szava.

vált-vállnak vetve állnak, szemükben gyilkos vágy,

kezükben fegyver, talpuk alatt néma gyász.

parancsukban áll a haza védelme,

de puskáikkal csak támadni lehet.

csodaszép lány, látom mint menekülsz lövedékek közt,

és mint esel össze holtan világunk pusztulásának születésnapján.

de mit tehetnék, birkaként tapadok a képernyôre,

és ezer bánat haragjával siratlak.

tankok gördülnek végig az utakon,

álmok roppannak a lánctalpak alatt,

és könnyes ölelések, telhetetlen hatalmak rabigája.

fegyverrel nem lehet békét szülni, csak fájdalmat.

kár érted jövôkép,

bagóért árulod el magad.

majd mikor érzed a veszted,

patkányként húzod össze magad.

koldusod vagyok élet,

szerelemet koldulok,

és lélekbe látó nyugalmat árasztok.

koldus vagyok, és beteg,

légy gyógyszerem éhes vágy,

és nyelj el engemet.

hogyan érhetnék révbe,

révtelenül hagyom el,

kihûlt ágyadat.

emlékeimben éled minden pillanat,

fázok, agyam szöveteibôl varrt takaróval,

takarj be, hogy aludhassak.

szeretlek élet, mert megteremtettél,

vérbôl és tejbôl, és szavakat adtál a számba,

mikkel örök hûséget fogadtam a mának.

könnyelmû létem így hozta el,

tépett szárnyú hercegem,

így lett szerelmem örökké a végzetem.

kihûlt testével védelmez Ô,

mikor másra vágyik szívem,

ereinkben kihûl vér, lelkünkben szellemek.

koldus vagyok te beteg világ,

reményt koldulok, midôn újjá éled világunk,

de a sárból nôtt virágot, elmossa halott siralmunk.

Mikor karjaimban ölaltelek,
Magamhoz oly közel éreztelek.
Éreztem soha el nem veszíthetlek,
Szívembôl soha nem törölhetlek.

Akkor és ott éreztem,
Soha el nem hagylak kedvesem.
Mert szívem legkedvesebb vágya,
Örökre a karjaidba zárva.

2010.09.03

Nem féltem mikor megérkeztél,
Szeliden átöleltél,
Éreztem soha el nem engednél,
Mert örökre féltenél.

Éreztem mindig szeretni fogsz,
Éjjel és nappal,
Nappal és éjjel,
Magamra hagyni sosem fogsz.

De hírtelen elengedtél,
Rémûlten ijedt arcomra néztél,
Aztán a földre zuhantál,
S végleg elhagytál.

Én rémûltem megfogytam a kezed,
S nem éreztem meleg lelked.
Midôn rámtört ezernyi emlék,
A förldre zuhantam melléd.

Szívedhez szorítottam kezem,
Némán lehunytam szemem,
A testedre hajtottam fejem,
S végûl veled halt halt szívem lelkem.

2010.09.03