Alvázmasás
Maróti László
Amikor a háború után magyar állampolgárok végre, sok herce-hurca után kitehették lábukat arra-oda nyugati irányba, többségük talán éppen a zenészek voltak. Akkoriban még nem volt világútlevél. Ha a magyar turista a szocialista tábor országaiba utazott piros, ha nyugati országba dolgozni, akkor barna szolgálati útlevéllel szégyenkezhetett. Utaztunk valahová Hegyeshalmon túl, akkor vehettünk 15 Dollárt, hogy amíg megkapjuk az elsô fizetést vagy elôleget, legyen mibôl élnünk. $ 15:- ! Az ötvenes évek végérôl és általában a 60-as évekrôl van szó. Nem mondhatom, hogy akkoriban éhezett a magyar, de tény, hogy nem a saját autó volt a legfontosabb ahhoz, hogy elmondhassuk: most már mindenünk megvan. Márpedig az a rengeteg népizenész és azok a tánczenészek, akik szerzôdéshez jutottak azáltal, hogy ajándékukat leadták a szakszervezeti és a külföldi ügyeket engedélyezô személyeknek, mindent megtettek, hogy saját autóban pöffeszkedve jöhessenek haza. Mert az látszott a legjobban. Persze német, svájci vagy valami egyéb jogosítvánnyal. Tolmáccsal vizsgáztak, mert idegen nyelven... Hát, ugye...?
A legszörnyûbb ilyen hazatérés egy bôgôssel történt. A bôgô nylonzsákba bujtatva ott feküdt az autó tetejére erôsítve. Az ülések és a csomagtartó tele mindenféle jóval, amit akkoriban a népi demokrácia még nem harcolt meg a munka frontján. Szegénykém, a friss jogosítvánnyal, haladt fölfelé az úton, amíg végül ott a magasban ki nem bukkant a sûrü köd fölé. Azután az út már mintha lefelé tartana, hát kiszállt Aladár, hogy megnézze, mégis merre tekerje elôször a kormányt. Megnézte. Aztán lassan ballagott visszafelé a kocsihoz, de közben hallja a kavicsok percegését, mert ugyancsak lassan közeledett föntrôl is egy autó. Tényleg. Jött egy kocsi elég lassan, de egyre gyorsabban a lejtô miatt. Ott ment el a gazdája mellett. Persze, hát senki nem vezette, mégis ment. Talán a kéziféket kellett volna...
Aladár alig várta, hogy újra Dojcslandba mehessen dolgozni. Zenekar már nem merte bevenni, mert azt mondták, rossz szerencsét hordoz magával. Így azután hegedûre váltott. Sokat kellett gyakorolni, míg az ujjai a bôgôrôl átszoktak azokra a vékonyka húrokra. Na, de Aladárnak ez csak pár hónapjába került, mert füle az jó volt, igyekezett is, nehogy az a Tibi gyerek, aki Bajáról elvállalta a szerzôdést, ferde szemmel nézzen rá, ha netán melléfogna.
Ott találkoztak a pályaudvaron. Bemutatkoztak egymásnak. Tibi volt a fiatalabb. Legalább tíz évvel, ha nem több.
- Kotta is megy?
- Persze - válaszolta Tibi és egy kicsit elgondolkozott. Egyetlen vígasza az volt, hogy Aladár fia hangszerén máris a legjobbak közé tartozott, ha ugyan nem ô volt a legjobb, hát az apa sem lehet faguriga. Na meg ha még a kottát is ismeri...
- Magyarnóták?
- Persze - mondta röviden Tibi. Gondolta, Aladár meg értelmezze, ahogyan akarja. Azért a biztonság kedvéért nevetve hozzátette: - Persze nem mind a kilencvennyolcezerhatszázat...
Aladár ezen a hosszú úton mesélte el, hogyan járt fél éve a kocsijával. Legurult a szakadékba és ott lent még csak meg sem lehetett közelíteni. Még szerencse, hogy a papírjaim a zsebemben voltak.
- Akarsz most is venni?
- Kocsit? Azért megyek. Német jogsira nem lesz nehéz.
Tibi tudott egy kicsit németül, de most volt elôször a határon túl. Zürichben másik vonatra szálltak. Csak egy megállót kellett menniük Badenba, amely onnan csak tizennyolc kilóméterre van. Reggel 9.50-kor álmosan érkeztek meg. Szerencsés szerzôdés volt ez, mert súlyos hangszórókra, erôsítôre, mikrofonra meg kábelek tömkelegére akkor még nem volt szükségük, pláne itt, ahol a Kurhausban játszottak fönt a színpadon, hogy az ebéd utáni koncerteken a többnyire idôs, beteg hölgyek és urak elbóbiskolhassanak egy kis bécsi zenére, operettekre, „Csak egy kislány..."-hoz hasonló szomorkás melódiákat hallgatva. A kettejük átváltott dollárocskáiból két bôröndjükkel és a hegedûvel nagy elegánsan taxiba ültek és hamarosan befutottak a Kursal aszfaltozott parkolójába. Köröttük hatalmas, gyönyörû park zöldellt, virágok, lugasok, padok: HALIHÓ, NYUGAT! Idáig hallatszott a dúsvizû patak csobogása. Aztán, már fedél alatt, abban fürödtek a paciensek 11 ottani pénzért egy pár órára. Persze tovább már nem is volt egészséges. Amikor ez késôbb szóba került, Tibi meg is jegyezte:
- Tizenegy svájci frank. Otthon az a gyönyörû Gellért a márvány falakkal, oszlopokkal még húsz forint sincs egy napra és akkor azt osszad csak el hétharmincöttel. Még három svájci sincs. És emlékszem, hogy nemrég még háromnyolcvan volt. Három forint nyolcvan...
Nagy kô esett le a szívükrôl, mert sikerült kikönyörögni egy-egy százas elôleget. Ezzel majd valahogyan ellesznek a jövô hét elejéig. Legalább mehettek máris Wettingenbe, ahol a Hotel Sonneban volt nekik foglalva egy-egy szoba. Volt benne hûtôszekrény és egy kis villanyrezsó. A fürdôszoba lent volt a földszínten. Egy frank egy órára. Tibi úgy berendezkedett, mintha itt akarná leélni az életét. Amikor készen volt - már várt erre - levetette magát az ágyra. Mivel az egyetlen ablak már a háztetôbe volt berakva, hát a fejét jól bevágta, de nem volt fájdalmas, csakhát ezután gondolni kell rá. Ekkor kopogtak, de már nyílt is az ajtó. Aladár volt:
- Jól bebasztam a fejem. Há, hülyék ezek. Én átteszem a párnát a másik végére .
Ezzel el is ment. Tibi feküdt tovább és szája halvány mosolyra húzódott. Halkan, elnyujtva mondta ki:
- A-laa-dáááár...
Tibi az éjjeliszekrényrôl magához emelte az ébresztôórát és beállította 12.30-ra. Visszatette és behúnyta a szemét. Még hallotta, hogy Aladár a szomszédban pengetve játszott valamit a hegedûn, azután vonóval is, mintha hangolni készülne a húrokat, de nem nagyon kellett. Aztán nála is csend lett.
12.35-kor Tibi állt Aladár ajtaja elôtt és halkan kopogott. Nem kapott választ. Még egyszer kopogott, de azután be is nyitott. Aladár úgy feküdt, hogy majd lenyelte önmagát. Szája szélesre tátva és horkolt. Ennek nem örült Tibi, mert azt hitte, Aladár meghalt.
- Te, Ali? Aladár!
Erre a hegedûs úgy felpattant, hogy kész szerencse, hogy a párnáit elvette a befelé nezhezkedô plafon alól.
- Mi az?
- Semmi, de készülôdnünk kellene, mert tudod, háromkor kezdünk s a zongorát még nem is láttam.
- Persze. Persze. Van nálad valami kotta?
- Van, de a zongora...
- Akkor azokat hozd magaddal.
- Jó - mondta Tibi -, de most már nem alszol el, ugye?
- Azért állok fel - mondta halkan és a mosdóhoz érve megengedte a csapot. - Egy kávét még kell innunk valahol.
- Kell bizony.
Tibi kiment. Megmosakodott és felöltözött sötétkék öltönybe.
Így ment ez három hónapig. Aladár a második hónap végén vett egy használt autót: Opel Olympia. 800 frankot kértek érte, de 210 volt az átírás, meg a rendszám. Meg még a biztosítási dolgok. Erre már Tibitôl kért kölcsön. Idejében történt a vétel, mert megérkezett a hûvösebb, esôs idôjárás. Tibi munkanapokon 1 frankot fizetett az autózásért. Szabadnapon nem kellett fizetnie. A Baden és Wettingen között átívelô híd badeni oldalán futottak keresztbe egy már nem közlekedô keskenyvágányú vasút sínei. Ezek a sok aszfaltozás miatt egyre mélyebbre kerültek, mert a vágányokat még nem akarták lefedni, hátha lesz még rá szükség. A bukkanóra tábla is figyelmeztetett, a helybéliek meg hozzá is szoktak, s lelassították autójukat, fôleg, ha az esôvíz már összegyült benne. Aladár azonban nem volt annyira puhány, hogy át-pipiskedjen egy ilyen akadályon, hát odaérve még a gázt is megnyomta. Tibi majd leharapta a nyelvét.
- Mit csinálsz, Aladár?
- Megijedtél?
- Hát, ha szólnál...
- Tudod hogy hívják ezt?
- Nem. Hogyan?
- Magasnyomású alvázmosás!
Tibi elnevette magát és figyelmeztette Aladárt, hogy a lengéscsillapító ennek biztosan nem örül.
- Azokat úgyis ki akarom cseréltetni, mielôtt hazamegyünk - mondta Aladár. Szerencse, hogy azért nem esett minden nap. Voltak száraz napok is. Ha azonban a vágányokon megállt a víz, akkor Aladár soha nem habozott.
A szerzôdés harmadik és utolsó hónapjának is az utolsó hete kezdôdött. Aladár bejelentette a kocsit kedd reggelre, hogy vizsgálják át, kell-e rajta cserélni valamit, s ha nem drága, hát akkor Isten neki! Hétfôn délután lejátszották a magukét, személyzeti áron megvacsoráztak, aztán este hat felé elindultak haza, Wettingenbe. Szaladniuk kellett, mert nagyon esett, a kocsit meg a parkoló külsô szélén kellett hagyni. Ez volt a személyzeti szabály. Futás közben Aladár lihegve kiabálta:
- Na, legalább tisztán viszem reggel a kocsit.
Tibi csak annyit mondott: „Aha!" Gyorsan beültek a kocsiba és Aladár nagyot fujt. Akkoriban még nem volt kötelezô a biztonsági övek használata, de Tibi pedáns ember lévén abból indult ki, hogy amit gyártanak, azt használni kell. Mindíg bekötötte magát. Néha Aladárral is elôfordult. Mint most is. Látta, hogy Tibi beköti magát, hát jó, akkor ô is. Elindultak. Nem szerették ezt az elsô szakaszt. Ahogyan kimentek a Kursal parkjának széles kapuján, régies, macskaköves utcán kellett hajtaniuk. Majd szétesett az a szegény Opel. Innen azért elég hamar eljutottak a síma fôútra, amely egyenesen rávezetett a wettingeni hídra.
- Na, azért óvatosan mosd ezt a kocsit - mondta Tibi és bekapott egy C vitamin tablettát, ami nagyon savanyú szokott lenni az elsô pillanatokban. Szeptember utolsó hete volt. Ilyenkor már nem árt egy kis vitamin. Ekkor már korábban is sötétedett. Közeledett a magasnyomású ott a híd elôtt. Aladár adott egy kis gázt, de amikor oadaértek a vágányokon összegyülekezett vízhez, még adott neki egy hirtelen fröccsöt. A kocsi nagy nyekkenéssel belehuppant a vízbe, de máris balra dobta a farát és megállt úgy, mintha éppen a vágányokon jobbra akarná folytatni az útját. A motor leállt. Tibi áldotta magát, hogy használták az öveket, mert anélkül kiszálltak volna a szélvédôn. Persze így sem volt kellemes, hogy az övek ekkorát szorítottak rajtuk, de ennyit megér a biztonság. Azután érzett még valamit. Aladár is érezhette ugyanazt. Lassan egymásra néztek. Már majdnem a térdükig ért, amikor a kocsiban stagnált a vízállás. Az Opel alja teljesen kiszakadt s a padló elülsô pereme beleakadt a vágányba amitôl az egyszerûen hátragyûrôdött. Persze így az ülések is lejebb kerültek. A kocsi fara pontosan egy negyed fordulatot tett balra.
- Bazme! - mondta finoman Tibi, mert ô nem szokott csúnyán beszélni. És akkor még az ô német tudása kellett, hogy rendôrt és segítséget hívjanak. Az Opelt egyenesen a szervíz elé vitették, hogy reggel legalább azok nézzék meg, lehet-e a kocsin segíteni. Lehetett volna. Másfél hét múlva és várhatóan 2400 Frankba kerülne a munka, de akkor a lengéscsillapító az már egy egészen külön dolog.
- Másfél hét? Hát akkor már itt sem vagyunk!
- Hát, ez az - suttogta Tibi.
- És ezzel akartunk hazamenni.
- Hát, ez is az!
- Még jó, hogy neked már nem tartozom. - Elôvette a tárcáját. - Hát, örülök, ha vonatra elég...
- Ha nem, hát adok kölcsön - mondta Tibi, de nem örült neki. Pedig kellett, hogy adjon Aladárnak, mert a kocsit a holmi kirámolása után egy százasért igérték elvinni a zuzdába. Négy tömött nylon zacskóval baktattak Wettingenbe a Hotel Sonneba.
Így aztán Aladárnak sosem lett kocsija, meg aztán külföldre se ment ki többé.
Tibi ezek után még sok helyen megfordult Európában. Hazament, majd megint külföldre. Többször is. Hetvenhárom októberében Wettingenben találkoztam vele, amikor én zongoráztam a Kursalban. Tibi akkor újra a Hotel Sonne-ban lakott, de a szobája már tényleg úgy volt berendezve, hogy onnan már nem nagyon költözik el egyhamar. Kint pedig állt a saját Opel Caravanja. Automata, hogy ne kelljen bíbelôdni a váltóval. Késôbb a Ford Mustangja is automata volt. És mindíg bekötötte magát.
És soha többé nem járt Magyarországon.
vége
