BEKÜLDÉS
      KEZDŐLAP
      REGISZTRÁCIÓ
      BELÉPÉS
      TAGOK
      FÓRUM
_


Legtöbbet olvasott művek

      Népszerű Történetek
      Népszerű Versek
      Népszerű Idézetek
      Népszerű Humor
      Népszerű Chat beszélgetés
      Népszerű Dalszöveg
      Népszerű Mondókák
      Népszerű Felháborító
      Népszerű Vitatéma
      Népszerű Gondolatok
      Népszerű Vallás
      Népszerű Kritika
      Népszerű Iskolai jegyzetek
      Népszerű Egyéb

 

Összes kategóriák

      Történetek
      Versek
      Idézetek
      Humor
      Chat beszélgetés
      Dalszöveg
      Mondókák
      Felháborító
      Vitatéma
      Gondolatok
      Vallás
      Kritika
      Iskolai jegyzetek
      Egyéb

Webáruház bérlés

Weboldal készítés

Webshop készítés

Beklüdve: pianostra / 2019.10.05 - 18:48 / tortenet - irodalmi

 Elküldöm egy ismerősömnek

 Hozzáadom a kedvencekhez

 Hozzászólás küldése ehhez az íráshoz

Kôbányai homályos


Kôbányai homályos



1.



- Csókulom a kezét, kérnék szépen egy kôbányai homályost.


- Kôbányai micsodát? Ja, értem!


A pincérnô nem sokáig váratta az idôs férfit, mert csupa-festék öltözékébôl itélve csak munka közben surranhatott be a Sarkiba. Ismerte ezeket, akik képtelenek kivárni a munkaidô végét. Az ember megkapta a sörét.


- Párás a pohár, azért homályos – mondta az asszony az asztaltól elmenôben.


- Jaj, egyem a szívét, csak nem sértôdött meg?


- Dehogy! Hát nem vagyok én olyan. Ha meg a sör tényleg homályos lenne, hát biztosan nem abból rendelne.


- Hát, nem tom. Azért még mindíg ez a legolcsóbb.


- Olcsó húsnak...


- Na, ez jó! Tuttam, hogy ezt teccik maj mondani.


- Tán átlát rajtam?


- Mán ne vegye célzásnak, de azt nehezen.


- Értem, értem! Tudja, a férjem a szakács, aztán, lássa, jól tart!


- Szakács? Hiszen csak pár szendvicset látok ott, meg tán pogácsát.


- Na, azokat ô csinálta.


- Tán csak nem valami spéci recept után?


- A frászt. Már tudja fejbôl.


- Kôbányai módra?


- Csakis.


- Akkor szervérozzon nekem egy olyan pogácsát, de megeszem én kézbû és még egy olyan homályost is kérnék. Ez mán elég üres, ne piszkoljon be több poharat.


- A munkából szaladt be?


- Szaladtam? Munkábúl? Úgy is lehet mondani, de nem kellett nekem szaladni. Tán má csak nem a festékes ruhámbúl gondúta?


- De, abból.


- Na, mer ebben igaza is van! Igen, mer akkor is ez volt rajtam, amikor utoljára pénzér dolgoztam.


- Éjszakás volt?


- Fenét. Vagy másfél hónapja megcsinátam azt a munkát, azóta meg semmi.


- Szóval, munkanélküli?


- Mondhatni. Pedig itt én is el tudnik szakácskodni – tartotta magasra a pogácsáját.


- Tudja a receptet?


- Majd a férje megmondaná. Vinnék bele egy kis változatosságot is. Lehetne sajtos is, nem csak ez e. Meg kiírhatná, hogy a napi menüben itt egy ilyen pogácsa és hozzá egy pohár homályos. A szendvicshez meg mán járna egy jobb fajta sör. Há nem? Mingyán tele lenne vele az étlap.


- Tele. Az étlap – sóhajtott nagyot a nô és leült a szomszéd asztalhoz. – Maga már csak egy vérbeli vendéglátós. Nincs is itt étlap.


- Azé mondom. Csináni kell! Hajjöjjön a nép! Szójjon mán a férjének.


- Nincs énnékem férjem.


- Na, ne mondja. Nahát, akkor maga fôz, nem?


- Fenét. Csak nem gondolja. Reggel megveszem ott, látja? A péknél.


Hangja már halk volt, mint aki inkább csak magának beszél. Az ember letett egy ezrest az asztalra és távozni készült.


- Na, hová siet?


- Dolgom akadt.


- Várjon. Visszajár.


- Megigérem. Visszajárok.


- Én a pénzt mondom– kotort bele a köténye zsebébe és felállt az asztaltól.


- Majd visszajárok, mert biztosan visz még erre az utam – mondta az ember és fáradt léptekkel lement az utcára. Ott még megállt és felnézett az asszonyra, majd a cégérre.


- Ja, hogy ez is a neve? Sarki!


- Hát, az. Sarokház. Meg az is, hogy itt mindíg olyan sarki hideg van.


- Sarki hideg? Dehogy.


Két héttel késôbb a férfi beállított egy szép nagy, festett táblával, amelyen fölül nagy betükkel rikoltott egy szó: MENÜ. Alatta pedig hat-nyolc változatban a különbözô ajánlatok: Pogácsa Kôbányai Világossal, Sonkás szendvics Soproni ászokkal, Sajtos szendvics Barna Sörrel és így tovább. Letámasztotta a táblát szemben a söntéspulttal és rámosolygott az asszonyra.


- Az árakat majd írja oda maga. Krétával, hogy le lehessen törölni. Viszlát!


A pincérnô ki sem jött a pult mögül. A férfi már rég elment, de az asszony csak a táblát nézte. Végül megcsóválta a fejét és félhangosan azt mondta:


- Legalább meghívtam volna egy jó hideg Kôbányai homályosra.



2.



Egy hatvan év körüli férfi ólálkodott az ivò bejáratának közelében. Azért tûnt úgy, hogy ólálkodik, mert enyhén spicces volt, s nem tudta eldönteni, belépjen-e. A bejárat felett elmésen és egyszerûen csak ennyi állt: SARKI. Egyszer volt már itt vagy jó hét-nyolc hónappal korábban, s akkor kellemesen elbeszélgetett a tulajdonos nôvel, ezért most nem akart megint festékes ruhában mutatkozni. Már kétszer be akart lépni, hát, most harmadszorra rá is szánta magát. Az asszonyt most is egyedül találta:


- Nahát, maga még él? Azt hittem, már soha nem jön errefelé.


- Csókulom a kezét. Most is csak úgy lökdöstem be magam erôszakkal, mert ugyanis tegnap este volt egy kis iszogatás, aztán attól most úgy megszomjaztam, hogy gondútam, na, akkor most „éppen erre járok”. Bocsánat, ha kissé rendetlenül nézek ki, ezért is nem akartam...


- Nincs magával semmi baj, mûvész úr.


A férfi fölkapta a fejét:


- Mûvész úr?


- Láttam magát tegnap a Festészet Napja alkalmából. A TV-ben. Tudja, ott ült az elsô sorban.


- Hát igen. Ott.


- Ki hitte volna, hogy ide, hozzám, egyszer bejön majd egy igazi Kossuth-díjas, akitôl ráadásul egy festményem is van...


- Mán harmadszor vagyok itt.


A festô felnézett a söntés fölött lógó táblára, amely hirdette a választékot: „A menü = tepertôs pogácsa egy üveg Kôbányai Világossal: 350 Ft.”, meg hasonlók.
- Na, jó. Ez csak egy étlap, vagy micsoda...


- Akkor is maga festette. Mikor kapta a Kossuth-díjat?


- Azt még az elvtársak adták.


- Azok is értettek valamit a festészethez, nem?


- Igen, de nem azért kaptam, amit máskor festettem, hanem arra, amit ôk rendeltek. Termetes kévekötô lányok, asszonyok, izompacsirta munkásemberek, kohászok, forradalmárok, meg ilyenek, hogy jól kifejezzék a nép erejét. Tanácsházák nagytermébe, kultúrházak elôcsarnokába...


- Kocsmákba... Vicc! Hát miért? Egyébként mit fest?


- Hogy mit? Mindent. Mindíg is azt mondták rám, hogy nincs önálló stílusom, nem találtam meg önmagam. Nem a francot. Ehun vagyok e! Mit keressek még? – A festô kissé felizgatta magát. – Nézze, én megtanultam a szakmát. Nem verem a mellem, de tudok rajzolni, festéket, ecsetet kezelni. Ha szépet látok, megfestem, csúnyát látok, gonoszat, lágyat, keményet, hamisat, ôszintét, azt is megfestem. Aszongyák, mán majdnem fénykép. Ha csörgedezô patak, ha hullámzó tenger, ha utcán a koldus, a gyerek, az anya, akkor azt is megfestem. Van magának kedvenc festôje?


- Kedvenc? Háááát, tudja, Munkácsy, Szinnyei, Székely Bertalan, ja és hát én keszthelyi vagyok és az Egri József meg a Balatont festette. Ja meg hát a Rippl-Rónai. Még nem gondolkoztam én ezen, de ha azt kérdezi, ki a kedvencem, hát akkor a Rippl-Rónai, na meg hát az Egri.


- Hát nézze, kocsmárosné, arany virág, ide a legjobb sörét, már megbeszéltük a világ dolgait, de még nem ittam semmit.


Az asszony nagyot nevetett: - Még nem is kért semmit. Máris hozom a homályosból. Ez egy jó évjárat, bár a múltkorira is sokan esküsznek.


- Ejjóvót! Na, tudja, ha Munkácsy és Szinnyei Merse Péter, se Pál után abbahaggya, elmegyek, mint múltkor. De már a Bertalannál drukkoltam, hogy na, mondjon még egy párat. És...


- És mondtam.


- Mondott. Az Egrinek is örültem, de a Ripplivel kihozott a sodromból. Na, nem úgy! Ennek örültem. Különben meg nem kérném, jöjjön el egyszer, nézze meg a képeimet. Ha eddig nem is találtam még magamra, persze akkor most már nem is igen lesz rá érkezésem, de azért azt, ami van, szívesen megmutatnám.


- Engem hív? – Az asszony megilletôdötten kereste a szavakat. – Szóval, hogy magához?


- Na, meg ne rettenjen már. Nem vagyok én már uan legény. Képeket!


- Jó, jó! Értem én! És megtisztel vele. Ne, ne fizessen a sörért. Ez még azért van, mert ezzel az étlappal úgy meglepett, hogy még meghívni is elfelejtettem. Legalább egy homályosra.


- Na, látja-e? Azért mégiscsak csurran-cseppen nekem a munkámért. Mit gondul, hogyan húztam ki eddig, míg ilyen vén lettem?


- Vén, a fenét!


- Egészségére és csókolom a kezét. Majd jövök.


Ekkor nyílott az ajtó s jött fölfelé a lépcsôn egy harminc körüli férfi:


- Kézcsómom, Ágnes asszony! Most jövök a sivatagból és egy homályosat kérek, még mielôtt feldobom, de a kôbányaiból, ha lehetséges?


- Csakis – válaszolt Ágnes asszony. – Egy életmentô Kôbányai homályos...


A közben lefelé induló festô erre megtorpant és félig megfordulva az asszonyra sandított. Amikor a tekintetük találkozott, az széttárta a karját. A festô felkiáltott és ujjával fölfelé böködött:


- Magától terjed a kultúra.



Göteborg, 2008 és 2010








Megtekintések száma: 10

Értékelés küldése

Eddigi értékelések száma: 0

Sztori

Megfogalmazás

Összesített

0 pont

0 pont

0 pont

Értékelést, csak belépett felhasználó küldhet!

Utolsó 10 hozzászólás

Szeretnél hozzászólni ehhez az íráshoz?
Kattints ide a regsiztrációhoz, vagy ha már tag vagy, lépj be ide kattintva!

vissza a piszkozat.hu főoldalra

Copyright (c) piszkozat.hu 2008 - 2009

Adatkezelési jognyilatkozat    Kapcsolat    Szabályzat