BEKÜLDÉS
      KEZDŐLAP
      REGISZTRÁCIÓ
      BELÉPÉS
      TAGOK
      FÓRUM
_


Legtöbbet olvasott művek

      Népszerű Történetek
      Népszerű Versek
      Népszerű Idézetek
      Népszerű Humor
      Népszerű Chat beszélgetés
      Népszerű Dalszöveg
      Népszerű Mondókák
      Népszerű Felháborító
      Népszerű Vitatéma
      Népszerű Gondolatok
      Népszerű Vallás
      Népszerű Kritika
      Népszerű Iskolai jegyzetek
      Népszerű Egyéb

 

Összes kategóriák

      Történetek
      Versek
      Idézetek
      Humor
      Chat beszélgetés
      Dalszöveg
      Mondókák
      Felháborító
      Vitatéma
      Gondolatok
      Vallás
      Kritika
      Iskolai jegyzetek
      Egyéb

Webáruház bérlés

Weboldal készítés

Webshop készítés

Beklüdve: varazslo / 2018.09.15 - 18:58 / tortenet - krimi

 Elküldöm egy ismerősömnek

 Hozzáadom a kedvencekhez

 Hozzászólás küldése ehhez az íráshoz

Eliza története




Eliza története


Dobozi Gábor zongoramûvész ez állt a réztáblán, melyet a kertkapura szögeltek. Az kert, melyben a ház állott, nem volt különösebben ápolt, mindenütt vakondtúrások és földkupacok tarkították. Az épületet, amelyben a középkorú úr élte mindennapjait, egy sváb polgári család építette a múlt században. Azóta változtak az idôk és cserélôdtek a tulajdonosok is. Az örökösök visszatértek az óhazába, ezért a ház eladása mellett döntöttek.


A zongorista ünnepelt mûvészként érkezett a városba fiatal feleségével. Láthatóan nagyon boldogok voltak egészen addig, míg az asszonyka belehalt a szülésbe.


Ettôl kezdve Dobozi mûvész úr bezárkózott a házba és csak a tanításnak élt. Mintha így akarta volna pótolni elvesztett családját.


Elize Kruger január másodkán ünnepelte kilencedik születésnapját. Szüleitôl azt kérte ajándékba, hadd vehessen ô is zongoraleckéket Dobozi mûvész úrtól, mint a szomszédban lakó kislány, Zelma. A tíz éves "nagylány" ugyanis sokszor mesélt a Dobozi-féle zongora órákról, áradozott az idôs úr kedvességérôl és a finom süteményekrôl, amelyeket mûvész úrtól kapott, kiváló játékáért.


Valójában, Elize sohasem kedvelte Zelmát mert alacsony, kissé molett lány, folyton hencegett sikereivel. Egyetlen valamirevaló fiú sem vette észre, s csak azzal vonta magára a figyelmet, hogy mesélt a zongoraórákról. Ilyenkor mindenki köréje gyûlt és tátott szájjal hallgatta.


Elize magas, nyúlánk ifjú hölgy volt, nagy kék szemeivel és vastag ajkakkal, akit rettenetesen bosszantott Zelma sikere.


Dobozi úr ebben a pillanatban szorgosan dolgozott. Éppen egy új szerzeményhez keresett hangokat, de azok a haszontalan trillák mindannyiszor kiszaladtak az emlékezetébôl. Egyszerûen elvesztek a fejébôl, pedig éjjel is velük álmodott. Összehúzta a szemeit, majd mérgében az asztalra csapott.


- Már megint ezek a zavaró érzések- háborgott. -Már sohasem lesz béke és csend ebben a házban?


És igen a hangok. Mindig vele voltak, ott suttogtak a fülében. Néha sikerült leráznia ôket, de aztán megint kísértértették. Ráadásul még parancsolgatak is. Aztán jöttek azok a fura nyilalások a fejében...


A fájdalmak azután kezdôdtek, hogy elveszítette feleségét. A szülés nagyon hosszúra nyúlt, hiába küzdöttek az orvosok is, az órák óta vajúdó nô, nem tudta megszülni az aprócska gyermeket. Mire mégis világra segítették a babát, az asszony már nem élt. A csecsemô nem sírt fel azonnal, élesztgetni kellett. Végül életben maradt, de az orvosok nem sok jóval biztatták az apát. A gyermek nagy kék szemeivel csak bámult a világba. Nem mozgott csak nézett, nem látott, de mégis mindent érzékelt.


Az orvosok tanácsára a férfi intézetbe adta a kislányr, mert mûvész lévén képtelen lett volna gondoskodni róla. Mégis gyakran látogatta, mert a gyerek jelentette az egyetlen kapcsokatot számára a világgal. Aztán a kislány is meghalt.


A temetésen a férfi megrendülten állt a sírgödör felett. Nem látszott rajta semmi kívülrôl, de legbelúl egészen másféle világban járt. A lelkében megszólalt egy dallam, s ez a néhány hang azóta is vele volt.


Elôször ritkábban azán egyre többször jelentkezett a dallam , majd az égetô érzés az agyában . Az utóbbi idôben pedig, a fejfájást fura emlékezet kiesések követték. Mikor csöndesült a belsô zaklatottsága és lecsillapodott, Igen különös helyeken, szokatlan körülmények közt ébredt. Az elôtte történt dolgok teljesen kiestek az emlékezetébôl.


- Öregedô szenilis vénember vagyok, aki már arra sem emlékszik, mit csinált tegnap este- morogta maga elé ilyenkor, Dobozi, aztán ismét a munkájába temetkezett. Teljesen elfeledkezett az idô múlásáról.


Egyszer csak csöngettek az ajtón. Dobozi úr elôször nem is hallotta meg a csengôszót, de a látogató nem adta fel ilyen könnyen. Nyomta a gombot egyszer, kétszer, háromszor...


Dobozi hirtelen riadt fel réveteg elmélkedéséböl. Mérges volt a zaklatójától, aki megzavarta álmodozásaiban. Az ajtóhoz ment és szélesre tárta.


- Tessék !- morogta.


Zelma állt az ajtóban, s tátott szájjal bámult a mesterére. Nem értette mi történt azzal az emberrel, aki eddig mindig annyira kedves volt hozzá. Dobozi úr pedig sokkal kedvesebben folytatta.


- Zelma kicsi lány. - Ne haragudj, nem tudom mi van ma velem. Ma nem tudom mi van ma velem., de sörnyû fejfájás kínoz.


-Nem tudok órát tartani neked. - Jövô héten találkozunk, jó? - kérdezte negédesen.


Zelma bólintott. Megnyugodott, hogy a kedves öreg úr, aki mindig olyan barátságos volt vele, mégsem haragszik rá. Megfordult és hazáig szaladt.


Elize büszkén lépdelt az úton, hiszen szülei hozzájárultak, hogy zongora órákat vegyen a mestertôl. Útközben elképzelte, milyen nagyszerû lesz majd ha ô is színpadra léphet, mint híres zenész, s ünnepelt sztárja lehet a közönségnek. Zelma meg elbújhat a dicsekvésével- gondolta.


Közben ekérkezett a Dobozi házához. Megállt a kertkapu elôtt és várt. Csengôt seholsem látott, így lenyomta a kilincset. Lenagyobb meglepetésére a kilincs megnyikordult, de engedelmeskedett.Végigment a házhoz vezetô ösvényen egészen az ajtóóig és várt.


Hallgatózott egydarabig, de semmi jele nem volt annak, hogy Dobozi otthon lenne.


A házban csend honolt nem mozdult semmi.


Elize toporgott az ajtó elôtt és várt.


A házban Dobozi ült egy halom kotta elôtt és bámulta a falat. Ismét hallotta az ismerôs dallamot, s a hangokat melyek oyan gyakran szólongatták. Hangok pedig most a felesége dúdolását imtálták. Búsan édesen énekelt, mint ahogy azt régebben oly sokszor tette.


Aztán a dallam átcsapott sikoltozássá pontosan ahogy azt a szülészeten tette szegény, amikor könyörgött sz életéért. Ô pedig ott állt és nem tehetett semmit. Ismét rátört a tehetlenség érzése. Lelki szemei elôtt megjekent elôtte a gyermeke ahogy nagy kék szemeivel felnézett rá. Megint rátört a fájdalom és a bûntudat, mert idegenekre bízta a csepp emberkét.


- Olyan aprócska volt, s olyan magatehetetlen- gondolta.


Jól tudta pedig, hogy semmit nem tehetett érte, hiszen annyira törékeny volt, annyira sérült, hogy nem élhetett tovább.


A fájdalom és a kín annyira rátört ismét, hogy hosszú percekig csak markolta a kottalapokat. Azután megérezte a már ismerôs illatot, majd a fejfájás villámként hasított a koponyájába.


Ekkor ismétcsöngettek az ajtón. A csengö hangja úgy hatott, mintha ismét síkított volna a felesége. A hûtborzongató, jeges fájdalom végigfutott a gerincén, majd elért az agyát.


Dobozi tétován felállt az ajtóhoz ment majd kikukucskált a kémlelônyíláson de nem látott semmit.


- Valaki szórakozik- gondolta.


Hátralépett az ajtótól és visszafelé indult, mikor újra megszólalt a csengô. Hangja belemart a a fejébe, mintha vasfedôkkel ütögették volna azt. Beleborzongott a fájdalomba, amelyet legerôsebben a honlokában érzett.


A lüktetés még soha nem tört rá ilyen erôsen. Viszzasomfordált az ajtóhoz és résnyire nyitotta. Ekkor látta meg az apró gyereket.


- Miért jöttél ma ide?- kérdezte. - Ma senkinek nem tartok órát, annyira fáj a fejem.


Elize a férfire emelte a tekintetét. Nem értette, mi történhetett, hiszen úgy tudta, Zelma mára beszélte meg a mesterrel az elsô órát. Terészetesen a szüleinek egy szót sem szólt, s Zelmát is megeskette, hogy hallgat a terveikrôl.


- Zogora leckéket szeretnék venni Öntôl!- felelte büszkén, s a mester szemébe nézett.


Dobozi mosolyt erôltetett az arcáta. Nehezen ment, mert izmai elmerevedtek a lelkében dúló viharoktól. Elize erre meghátrált, mert valamit megsejthetett a mûvész állapotáról, de aztán úrrá lett rajta a félékenység.


- Persze! Majd Zelma elmeséli mindenkinek, milyen félénk "nagylány" vagyok-emlékeztette magát, s elôrébb lépett ismét.


Dobozi fejfájása már alábbhagyott kissé, de réveteg kábultsága nem múlt el.


- Gyere be! - mondta negédesen.


A kislány vidáman lépdelt befelé az ajtón. Leült a zongora elé és izgatottan várt. A mester pedig odaült mellé és kedvesen magyarázni kezdett.


Persze a hangok megint szólongatták. Mire az órának vége lett már alíg tudott Elizére figyelni.


A kilány éppen menni készült, mikor a meser odaszólt neki.


- Várj Elize kedves! -Olyan gyönyöen játszottál, hogy igazán megérdemelsz egy kis jutalmat.


- Miféle jutalmat- kérdezte meglepôdve a kislány?


- Csak egy kis bombon- mosolygott kedélyesen a mester. - Minden tanítványom vehet belôle egyet, aki szépen zongorázott.


Elize belenyúlt a dobozba és kivett belôle egy rózsaszín marcipános csokoládét.


Gyorsan a szájához emelte és bekapta.


A csokoládénak mandula íze volt. Ahogy olvadt a szájában Elize érezte, hogy fogyni kezd körülötte a levegô. Tagjai nem engedelmeskedtek, szíve egyre lassabban vert. Aztán szemei becsukódtak, légzése lelassult, majd leállt. Elize megszûnt létezni.






Dobozi úgy bámulta az élettelen lányt, mint ahogyan annak idején halott feleségét nézte. Tehetetlenül és elkeseredetten. A szoba megszúnt létezni egy pillanatra, minden elhalkult körülötte. A fájdalom lecsillapodott a fejében.


Aztán újra hallotta a megszokodt dallamot, csak most jóval erôsebben mint máskor.






A hangok táncra perdültek a kottán, szaladgáltak fel és alá a vonalakon. Sehogy sem hagyták ôt békén, átvették at irányítást a gondolatai és a teste felett. Fél óra elteltével lassacskán megnyugodott. Ekkor vette észre a lányt aki közben lecsúszott a földre. A müvész odakucorodott mellé, átölelte és halkan beszélt hozzá. Elmondta neki mennyire szereti és mennyire hiányzik már neki. Aztán megemelte Eliza pillekönnyû testét és a fürdôszobába vitte a kezében. Magára csukta az ajtót és leemelte a polcról a baltát. Késôbb behozta a nejlonzsákokat a fészerbôl és hosszasan csomagolt.


Körülbelül igyanebben az idôben kezdték Elizat keresni a szülei. Elôször Zelmát kérdezték, de lány nem tudta merre van Eliza. Késôbb felhívták a lány barátnôit, majd az összes osztálytársát. Végül az osztályfônökét, majd az iskola igazgatóját is megkeresték.


Este nyolc órakor a szülôk úgy döntöttek, nem várnak tovább és bejelentették a lány eltûnését a Rendôrségen.


A felügyelô, aki felvette az adatokat figyelmesen meghallgatta a szülôket, majd kérte, hogy legyenek egy kis túrelemmel. A hasonló korú kislányoknál gyakorta elôfordul, hogy igencsak prôbára teszik szüleik türelmét- mondta.


- Az is lehet. hogy csak elment valahová és nem szólt- próbálta nyugtatni a szülôket.


Elize szülei,nem tehettek mást, szót fogadtak és hazamentek. Amint beléptek a kertkapun észtevették a szomszéd kertben játszadozó Zelmát.


Eliza édesanyja meg is kérdezte tôle, nem találkozott-e a lányával. Zelma csak nemet intett a fejével, majd bement a lakásukba.


Elisa csak ritkán állt szóba a butácska kislánnyal, mert távol állt tôle annak lustasága és beteges dicsekedése. Arról persze még a szülôk sem tudtak, hogy a két gyermek közt micsoda ellentét feszül.






Eliza édesanyja egész éjszaka virrasztott a kislány szobájában. Leült lánya ágyára és emlékei közt kutatott. Mire a hajnal beköszöntött elolvasta a kislány naplójá is. Az édesapa pedig végigjarta az utcákat és megszólított minden járókelôt, hogy nem látták, vagy emlékeznek_e a gyerekére. Sajnos nem talált egyetlen egy lelket sem , aki segíthetett volna, hiszen Eliza nem ment haza azonon a napon. A zongoraórától meg nem tudhatott csak Zelma, de ô barátnôjének tett ígéretének megfelelôen hallgatott.






Dobozi Gábor ült a fürdôszobában és ismét a semmibe révedt. Beült a kádba a véres csomagok közé. Megint újraélte a fájdalmakat a szülôszobán. Kínjában a csomagokat símogatta,közben az egész teste véres lett.


Aztán Dobozi fejében végre csend lett, elhalkulltak a dallamok. Nemsokára gondolatai ismét kitisztúltak, fejfájása elmúlt. Fogta magát kilépett a kádból. Egymás után emelte ki a csomagokat a káddból, s egyenként a belsô szobába a kandallóba dobálta ôket. Begyújtott. A lángok lassan belekaptak a nájlon csomagolásba, s a tisztítótûz lassan felemésztette a szétvágott emberi maradványokat. Iszonyatos bûz árasztotta el a szobákat, a megperzselt hús szaga, kicsit édeskés, kicsit füstös, de legfôképp rothadás és elmúlás szagát hozta magával. Mire végzett éjszaka lett, így senkinek sem tûnt föl, hogy nyár idején miért fût be a mûvész úr.






A környéken egyesek már sokan találgatták, hogy vajon mi is történik a Dobozy házban, mások csak bogaras öregúrnak gondolták az idôs mûvészt, csak legyintettek. Mások bejelentést tettek a Rendôrségen. A Rendôrség ki is szállt és körbenézett, de nem talált semmit.


Az egyik rendôr mégis visszatért a helyszínre egy nyomozókutyával. A kutya már a bejáratnál nyüszíteni kezdett, mire Dobozi beinvitálta a kíváncsoskodót és a házába egy kávéra. A rendôrt és nyomkeresôjét nem látta senki többet. Így aztán a pletykák is elcsendesedtek.


Jó néhány nap eltelt már Eliza eltûnése óta és Zelma még mindig hallgatott.


Az iskolában ahová a kislányok jártak már nem beszéltek az esetrôl. Éppen rajz óra volt, a téma pedig a kedvenc kedvtelésem volt. Zelma sokáig és precízen rajzolt, jól kiszínezett mindent. A tanárnô hagyta, hadd tajzoljon a kislány tovább, addig ô énekelt a többi gyerekkel. Zelma elkészülta rajzzal és kivitte. A tanárnô rámosolygott a gyerekre, majd a rajzra pillantott. Anban a pillanatban tudta,.hol kell keresni Elizat. Óra után nem szólt semmit csak magához intette Zelmát.A vállára tette a kezét majd lágy hangon így szólt. - Zelma drágám, biztos elmondtál mindent Elizáról?


- Tudod, a hazugság bûn- mondta a tanárnô.


- Igen, tudom- mondta Zelma, de akkor srm tudom, hová lett Eliza. - Nem sokat tudok róla. - Tudja, nem igazán szerettem.


A tanárnô itt jobbnak látta, ha nem firtatja tovább a dolgokat. Este azonban megmutatta férjének a rajzot. A férfi sokáig nézte a képet, aztán a telefonért nyúlt. Egy barátját kereste, aki pszichiáterként dolgozott a város egyik magánklinikáján.


A férfi elmesélte barátjának a mire bukkant. A pszichiáter ekkor arra kérte, faxolja át a képet, ha akad egy kis ideje tanulmányozni fogja.


Két perc sen telt el a tanárnô lakásán csengett a telefon.


Egy izgatott hang szólt bele. A pszichiáter volt az, s arra kérte a tanárnôt menjen be másnap a rendôrségre, mutassa meg mit talált. Lehalább megelôzhetnek néhány gyilkosságot. Szinte biztos volt benne, hogy Eliza már nem él.


A férfi azt is megígértem ha teheti elkíséri a tanárnôt, de legalábbis segít elmagyarázni, a képen látható figurák jelentôségét. A nô megköszönte a férfi segítségét, majd letette a kagylót.


Korábban a városban beszédtéma volt a mûvész furcsa viselkedése. Akik elôzôleg nem ismerték azon csodálkoztak, miért zárkózik be annyira, mintahogy azt sem értették, miért mogorva annyira a nôkkel. Ismerôseit pedig a furcsa közönbös kifejezés ejtette zavarba, amely olykor kiült az arcára.


Azt, hogy mennyire kínozza a szerencsétlent a bûntudat nem tudták elképzelni. Aztán alábbhagytak a találgatások, feledésbe merült az ügy.


A tanárnô és a pszichiáter reggel nyolckor találkoztak a rendôrség elôtt.


Amint beléptek az épületbe, s tanárnô beleborzongott a félelembe. Elôre szorongott a sok kérdéstôl, a tanuvallomástól, melyet alá kell majd írnia,s amelyben annyi rémséggel kell szemebsülnie.


Nem értette Zelmát sem, miért is tagad olyan konokul.


- Vajon mi lelhette a kislányt. - Talán megzsarolhatta valaki?


Abban azonban bizonyos volt, hogy a lány nem mondott el mindent.


A rendôrségen az ügyeletes tiszt felvette az adatokat, majd kitessékelte a tanárnôt a kihallgató szobából. A pszichiáterrel jó ideig beszélgettek, többek közt arról is, hogyan közelítsenek Zelmához, hogy a lelkében ne tegyenek kárt. Az idô azonban sürgette a nyomozót, igyekeznie kellett, nehogy újabb áldozatot szedjen a gyilkos. Márpedig erre igen nagy esély volt.


A rendôrség késôbb felhívta Zelma szüleit. A szülôk elôször nem akartak részt venni az eljárásban, mondván a két lány nem sokat találkozott,sôt Zelma nem kedvelte kifejezetten Elizát. A nyomozó megértette a szülôk ódzkodását, azonban mégis arra kérte ôket, hogy vallomásukkal segítsék a nyomozást. Amikor Zelma szülei megérkeztek, a nyomozóse kedvesen beinvitálta ôket az irodába. Egy ideje már beszélgettek, mikor a nyomozó a szülôk elé rakta a lányuk rajzát. A teremben hirtelen csend lett. A szülôk egymásra néztek, majd a rajzra, majd megint egymásra.


Nagy valószínûséggel ekkor érthették meg, hogy Zelma is nagy veszélyben van. Hirtelen sokkal közlékenyebbek lettek. Még abba is beleegyeztek, hogy gyermeküket egy ismerôs pszichiáter hallgassa meg.


Másnap magukkal hozták Zelmát a rendôrségre. Zelma tanárnôjét pedig a nyomozó kérte meg, hogy legyen a segitségükre, mikor a kislányt kihallgatják. Elôre megbeszélték a kérdéseket, nehogy túl hamar gyanakvást keltsenek a gyerekben. A nyomozó sok hasonló esetben hallgatott meg gyermekeket és tudta jól, hogyha egyszer megjednek, sündsznóként védekeznek.


A család reggel nyolckor érkezett meg az épületbe. Aminta család bejelentkezett az ügyeletes tisztnél, az bevezette Zelmát egy elôre kialakított szobácskába, amely tele volt mosolygós babákkal, s amelyben ott ült az ismerôs tanárnô is. Ô tette fel a kérdéseket a rendôr helyett.


- Emlékszel erre a rajzodra- kérdezte a pedagógus mosolyogva.


- Ez az egyik legszebb az összes közül. - Nagyon jól sikerült, ugye tudod?


Zelma bólintott, de szemében ott volt a gyanakvás.


- Emlékszel még mikor rajzoltuk?


Zelma ismét bólogatott, de látszott rajta, hogy fél valamitôl.


-Mirôl is rajzoltunk akkor?- folytatta a tanárnô.


Zelma hosszú ideig nem felelt, aztán suttogva mondott valamit a a tanárnônek.


- Zelma!- mondta a tanárnô.- Itt beszélhetsz hangosan is.


- A legkedvesebb batátainkról- ismételte meg a lány ezúttal hangosabban.


- Kik vannak a képen? -Elárulod nekünk?- mosolyodott el a tanárnô.


-A barátaim- felelte halkan Zelma.


Összehúzta szemeit, homlokán ráncok jelentek meg, ebbôl látszott mennyire koncentrál arra, amit mond. Kezei ökölbe szorultak, karjai megfesültek.


- Meg tudnád monani, hogy kiket rajzoltál le? - ismételte meg halkan a tanárnô.


A kislányon látszott, hogy elbizonytalanodott. Szemei sarkából figyelte a rendôr arcát, figyelte annak minden rezdülését. Egyik lábáról a másikra állt. Szaggatottan lélegzett.


- Már nem emlékszem felelte suttogva. Hangja meg- megremegett a felfokozott indulattól.


- Zelma, nem kell tartanod semmitôl-simogatta meg a kislányt a tanárnô.


Zelma azonban elhúzódott. A tanárnô érezte, hogy a kislány megremeg a kezei közt.


- Tudod kicsi lány, kezdte a tanárnô.- Rég volt, amikor kislány voltam, de ma is emlékszem arra a napra, amikor az az ember, akit a barátnômnek hittem, nagyon megbántott. Sokáig azt kívántam, hogy bárcsak tûnne el. Aztán baleset érte és meghalt. Hiába szerettem volna visszahozni az életbe, már elkéstem.


- Nem kivántam én senkinek rosszat - toppantott Zelma.


Ekkor már láthatóan remegett. A tanárnô ebbôl tudta, hogy nemsokára megtörik.


Azonban azt is tudta, hogyha nyiltan nekiszegezi a kérdésta gyerek még jobban bezárkózik. A tanárnô egy darabig gondolkodott, majd hirtelen elkapta Zelma tekintetét. Sokáig farkasszemet néztek, a kislány arca egyre sápadtabb lett.


- Tudod mit, Zelma - kérdezte halkan. Beszélgessünk másról!


- Mi az, amit nagyon szeretnél megváltoztatni, ha megtehetnéd?


- A fiúkat! - kiáltott fel a lány. Mindig csúfolnak, hogy kövér vagyok. Bárcsak olyan szép lehetnék..


Itt elhalgatott és beharspta az ajkát, arcát elöntötte a pír. Orrlyukai kitágultak, kakodva szedte a levegôt.


A tanárnô ekkor érezte azt, hogy révbe ért. Szinte suttogva tette fel a kérdést a kislánynak. Tudta,ugyanis hogy Zelma mennyire küszködik magával. A mérleg serpenyôiben az ôszínteség és az Elizának tett ígéret vetélkedik. No meg a harag és a féltékenység minden tüskéje, mardossa a lány lelkét.


- Zelma! Tudod, hol van Eliza?


A kislány csak rázta a fejét.


- Nem tudom, hogy hová lehetett- felelte nyugodtan. - Azon a napon nem találkoztam vele.


- Azt tudom, hogy nagyon szeretett volna zongota leckéket venni, de a szülei ellenezték. - Pedig a születésnapján megígérték neki, hogy tanulhat. Az anyukája azonban nem vette komolyan. Én csak annyit tettem, hogy elmeséltem neki merre van a zongora tanár.


- Abban reménykedtem, hogy nem fog megtanulni zongorázni és leég a barátai elôtt. Akkor talán szóbaáll velem és belátja, hogy nekem is vannak értékeim.


- És akkor... Itt már nem tudta folytatni a kislány. Könnyek peregtek végig az arcán.Nem tudott megszólalni a felindultságtól.- Megígértem neki hogy nem árulom el bökte ki nagysokára Zelma.


Hallgatott a tanárnô és a nyomozó is. Egyikük sem tudott megszólani annyira megdöbbentek a hallottaktól. Csak Zelma zokogott fel ídônként, aztán elcsendesedett megint.






Fél órával késôbb rendôrök szálltak ki a Doboz háznál. Csengettek, de senki sem felelt a csengetésre. Ekkor a felügyelô jelt adott s a rendrök behatoltak a házba. Ekkor megszólalt a zene. Egy furcsa édeskés dallam. Dobozi Gábor zongoramûvész ült a zongoránál és lassan nyomogatta le egymás után a billentyûket. Tekintete a semmibe révedt. Aztán megfordult , a rendôrökre meredt. Látszott rajta fogalma sincs hol van.


- Mi történt a feleségemmel- kérdezte elcsukló hangon. Miért bántottátok?


-Hát a pici babát hová vittétek? - Ô az enyém, adjátok vissza!


- Tente kicsim, tente-dúdolta, s ezúttal a hangok nem próbáltak elszökdösni tôle. Végre megtalálta a dallamot, amelyet oly régen keresett. Törökülésben ült, testével elôre, hátra ingadozott, mintha tényleg egy gyermeket igyekezne altatni.


Nem vittük el a családját sehová. Meghalltak - próbálta szóval tartani a rendôr Dobozi Gábort, mert tudta, hogy mindenképpen segítséget kell hívnia, hiszen nyilvánvaló Dobozi nem képes felmérni tettei következményét.


Ugyanakkor azzal is tisztában volt a nyomozó, hogy jól körül kell nézni a kertben, mert biztos volt benne, hogy nem Elize az egyetlen kislány, aki a mûvész háza körül lelt nyugalmat.


Egy héttel késôbb a temetôi kápolnában megszólaltak a harangok, mintegy jelezvén, hogy gyászmise kezdôdik. Elize szülei ültek középütt az elsô sorban, mellettük Zelma szülei és a kislány lehorgasztott fejjel. A templom környékét elborították a friss virágok és az apró mécsesek.


Nagyon sokan eljöttek a temetésre, nem csak Elize miatt, sokan saját elveszített gyermekeiket is megsiratták. Mire ôsszel lehullottak a levelek, színes avarszônyeg fedte be a sírokat, köztük egyet, melyen ez állt. Nyugodj békében kicsi Eliza.









Megtekintések száma: 137

Értékelés küldése

Eddigi értékelések száma: 0

Sztori

Megfogalmazás

Összesített

0 pont

0 pont

0 pont

Értékelést, csak belépett felhasználó küldhet!

Utolsó 10 hozzászólás

Szeretnél hozzászólni ehhez az íráshoz?
Kattints ide a regsiztrációhoz, vagy ha már tag vagy, lépj be ide kattintva!

vissza a piszkozat.hu főoldalra

Copyright (c) piszkozat.hu 2008 - 2009

Adatkezelési jognyilatkozat    Kapcsolat    Szabályzat