|
A fáradt esték margójára
Beszélnék hozzá, de fáradt szemei kérve kérnek,
Pihenni hagyjam ôt.
Fürkészem tekintetét, lesem hangulatát,
Hogy mikor nem teher a közelség.
Hiányzik nekem, de most beszélni kár.
S bár mozog a szám, szavaim elveszett hangokként szállnak a szobában.
Elméje másfelé jár.
Suttognám is, hogy hallja meg!
De dacol és hitetlen. Ily könnyen nem lehet.
Csak türelmesen.
Keresem az utat, miként érhetnék közel a szívéhez.
De keskeny út lehet. Nem lelem.
Lelkének erdejét magas lombok takarják látásomtól.
Kiabálnék is de hangomtól megrezzennének a fák, s még jobban óvnák útjukat.
Rögös a föld, kemény de továbbmegyek.
Lassan, figyelve lépteimre. Óvatosan nézek körül a sûrû erdô rejtekén.
Ingoványos talajáról fordítom fejem az ég felé.
A lombkorona tetején halovány fény pihen.
Leszek szellô! Lágyan olvasztom szét az egybefüggô zöldeket!
A hûvös vidékre én napfényt csenek.
Immár arany ragyogás melengeti néhol fázó lelkemet.
Fény s árnyék váltakoznak fürgén mint játszó gyermekek.
Suhanva tovább libbenek. Hátam mögött már fákat ölel a napsugár.
Lassan, lassan betölti szívemet.
2018.08.23.
Megtekintések száma: 106
|
