A fáradt esték margójára
Beszélnék hozzá, de fáradt szemei kérve kérnek, Pihenni hagyjam ôt. Fürkészem tekintetét, lesem hangulatát, Hogy mikor nem teher a közelség. Hiányzik nekem, de most beszélni kár. S bár mozog a szám, szavaim elveszett hangokként szállnak a szobában. Elméje másfelé jár. Suttognám is, hogy hallja meg! De dacol és hitetlen. Ily könnyen nem lehet. Csak türelmesen. Keresem az utat, miként érhetnék közel a szívéhez. De keskeny út lehet. Nem lelem. Lelkének erdejét magas lombok takarják látásomtól. Kiabálnék is de hangomtól megrezzennének a fák, s még jobban óvnák útjukat. Rögös a föld, kemény de továbbmegyek. Lassan, figyelve lépteimre. Óvatosan nézek körül a sûrû erdô rejtekén. Ingoványos talajáról fordítom fejem az ég felé. A lombkorona tetején halovány fény pihen. Leszek szellô! Lágyan olvasztom szét az egybefüggô zöldeket! A hûvös vidékre én napfényt csenek. Immár arany ragyogás melengeti néhol fázó lelkemet. Fény s árnyék váltakoznak fürgén mint játszó gyermekek. Suhanva tovább libbenek. Hátam mögött már fákat ölel a napsugár. Lassan, lassan betölti szívemet. 2018.08.23.
Megtekintések száma: 80
|