BEKÜLDÉS
      KEZDŐLAP
      REGISZTRÁCIÓ
      BELÉPÉS
      TAGOK
      FÓRUM
_


Legtöbbet olvasott művek

      Népszerű Történetek
      Népszerű Versek
      Népszerű Idézetek
      Népszerű Humor
      Népszerű Chat beszélgetés
      Népszerű Dalszöveg
      Népszerű Mondókák
      Népszerű Felháborító
      Népszerű Vitatéma
      Népszerű Gondolatok
      Népszerű Vallás
      Népszerű Kritika
      Népszerű Iskolai jegyzetek
      Népszerű Egyéb

 

Összes kategóriák

      Történetek
      Versek
      Idézetek
      Humor
      Chat beszélgetés
      Dalszöveg
      Mondókák
      Felháborító
      Vitatéma
      Gondolatok
      Vallás
      Kritika
      Iskolai jegyzetek
      Egyéb

Webáruház bérlés

Weboldal készítés

Webshop készítés

Beklüdve: thtivett / 2018.03.22 - 21:59 / gondolatok - gondolatok

 Elküldöm egy ismerősömnek

 Hozzáadom a kedvencekhez

 Hozzászólás küldése ehhez az íráshoz

Ráébredés a veszteségre

Közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem: mit is jelenthet igazán a ’veszteség’. A veszteség egy természetes dolog, amelyet el kell fogadnunk – hajtogatják a bölcsek. És mi van, ha megtagadom? Mi van, ha nem akarom elveszíteni? A számunkra fontos dolgokhoz néha úgy ragaszkodunk, ahogyan az abnormális. Megélni viszont a maga naivitásában a boldogság egyik leggondtalanabb forrása. Elveszteni sok, számunkra fontos dolgot lehet. Például a telefonunkat, az arany nyakláncunkat, egy könyvet, egy érzést, egy ismerôst, egy barátot, a legjobb barátunkat, a szerettünket, a szüleinket és magunkból néhány darabot is.
Elveszteni. Amikor elôször kiejtem ezt a szót, nincs nagy súlya. Amikor belegondolok, mit is veszthetek el, elönt a pánik. Pontosan akkora, amennyire fontos nekem, amit el fogok veszteni, elvesztek, elvesztettem. Aztán rá kell jönnöm, hogy bárhogy próbálkozok, bármit teszek – nincs esélyem. Most az egyszer nem én döntök. Felismerem, hogy van a világon olyan, amit nem befolyásolhatok. Még magamról, az életemrôl sem dönthetek. Csak sodródnom kell az árral, mert ha nem ellenkezek, találhatok egy ágat, egy sziklát, amelybe belekapaszkodva kihúzhatom magam az önsajnálatból. Mert el kell fogadni. Gyászolni kell. Gyászolni azt is, amit még nem vesztettünk el. Ez az éberek ajándéka – a felkészülés. A naivitás ádáz, megsemmisítô szörnyeteg, amelyet ha arra használunk, hogy elbújjunk a háta mögé, hamarabb fog megtalálni és levadászni, mintha elûztük volna és szembenéztünk volna a valósággal: a szörnyeteg nem létezik. A szörnyeteg az elménkben van, ami meggátol az elfogadásban. Azonban ha okosak vagyunk, megszelídíthetjük azt. Táplálhatjuk, domesztikálhatjuk, kedvünkre formálhatjuk. Mert jó meghagyni egy kiskapunyi kiutat, amikor az elfogadáskor mégis visszatekintünk az édes, ideig-óráig tartó bódult állapotba, amely mint a morfium veszi el fájdalmunkat, és holott érezzük azt az édes fém ízt a szánkban, amely jelzi, hogy ez nem a valóság, annál boldogabbak vagyunk olyankor. Mert a boldogság olyankor újraértelmezôdik. A boldogság többé már nem a realitás. A realitás lesz az új szörnyeteg. Ahogy az idô és a felismerés elôrehalad, úgy válik a szörnyeteg ketté. Mind a kettô szörnyeteg lesz. Akkor már csak az a dolgunk, hogy az akkor éppen szelídebbet válasszuk, néha váltogatva ôket.
És mit érez az, akit elvesztünk? Vajon a test és az elme elvesztése egy és ugyanaz? A hús és vér szeretete csak szimbólum? Szeretni annyit jelent, mint kötôdni. És aki igazán kötôdik, nincs szüksége teljességre, húsra és vérre. Testre és lélekre, lélekre van szüksége. A teljességhez kötôdni nem létezô. Az életben olyan sokszor keressük a teljességet. Mégsem találjuk meg, talán soha. Így a szeretetnek nem feltétele sem a teljesség, sem a jelenlét. A szeretet belôlünk fakad. Mi vagyunk a kibocsájtói. A befogadó pedig bárhol is, bárhogy is van, érzi. Ebben hinni kell. Az a sok szeretet nem veszhet el. Csupán csak máshogyan használódik fel. A szeretet nem felesleges. Lehet egy eszköz. Eszköz arra, hogy a veszteséget egy folyamatként fogjuk fel. A folyamat végén pedig a végtelen szeretet áll, és nem az üresség. Így lehet ez egy végeláthatatlan fájdalmas, de szeretet, folyamat. Így törekedhetünk a teljességre. Mert egyedül a természet teljes. Ô ad és ô is vesz el. Ezt el kell fogadnunk, veszteséggel.



Alzheimer-kóros nagymamámnak



Megtekintések száma: 145

Értékelés küldése

Eddigi értékelések száma: 0

Sztori

Megfogalmazás

Összesített

0 pont

0 pont

0 pont

Értékelést, csak belépett felhasználó küldhet!

Utolsó 10 hozzászólás

Szeretnél hozzászólni ehhez az íráshoz?
Kattints ide a regsiztrációhoz, vagy ha már tag vagy, lépj be ide kattintva!

vissza a piszkozat.hu főoldalra

Copyright (c) piszkozat.hu 2008 - 2009

Adatkezelési jognyilatkozat    Kapcsolat    Szabályzat