BEKÜLDÉS
      KEZDŐLAP
      REGISZTRÁCIÓ
      BELÉPÉS
      TAGOK
      FÓRUM
_


Legtöbbet olvasott művek

      Népszerű Történetek
      Népszerű Versek
      Népszerű Idézetek
      Népszerű Humor
      Népszerű Chat beszélgetés
      Népszerű Dalszöveg
      Népszerű Mondókák
      Népszerű Felháborító
      Népszerű Vitatéma
      Népszerű Gondolatok
      Népszerű Vallás
      Népszerű Kritika
      Népszerű Iskolai jegyzetek
      Népszerű Egyéb


Webáruház készítés


Weboldal bérlés

Összes kategóriák

      Történetek
      Versek
      Idézetek
      Humor
      Chat beszélgetés
      Dalszöveg
      Mondókák
      Felháborító
      Vitatéma
      Gondolatok
      Vallás
      Kritika
      Iskolai jegyzetek
      Egyéb

Webshop bérlés

Webáruház bérlés

Weboldal készítés

Webshop készítés

Webáruház készítés

Weboldal bérlés

Beklüdve: codyw / 2017.12.23 - 20:39 / tortenet - horror

 Elküldöm egy ismerősömnek

 Hozzáadom a kedvencekhez

 Hozzászólás küldése ehhez az íráshoz

Ég a gyertya, ég - egy karácsonyi horrortörténet

Azon a vasárnapon a legutolsó cseresznye illatû vörös gyertya is meggyújtásra került az ormótlan, vaskos tölgyfaasztalomon, amely szerves részét képezte a havashegyi kunyhóm étkezôjének. A falakat vastagon fedték a hosszában kettémetszett, nyílegyenes farönkök, s vízszintes fekvésük kiváló helyet biztosított a vándor porszemeknek, hogy végre valahára befejezve a céltalan röpködést, megtelepedhessenek.
Fejmagasság felett néhány hüvelykre kopasz, kiszáradt szarvaskoponyák díszítették a falakat, a félelmetes nagyságú, barnás-fehéres agancsokról nem is beszélve. Mégsem ez adta meg a tág belsô kísérteties hangulatát. Hiszik vagy sem, a beszürkült pókhálók úgy hatottak a remegô gyertyafényben, mintha azok torz, sok ujjal rendelkezô karok lennének, melyek mozdulatlanul állva a megragadásomra készülnek.
Kinéztem a befagyott ablakon, s noha nem túl sokat véltem látni a kinti világból, az könnyen megállapítható volt, hogy a decemberi hó egyre erôszakosabban hullt alá a kifehéredett égboltból, miközben a jégcsapok a tetôrôl leereszkedve növekedés közben a börtön rácsait idézô formákká alakultak. Ezen az érzésen a kezemben pihenô, forró bögre sem tudott változtatni.
A lassan múló délelôtti órák után a kandalló mellé guggolva figyeltem, ahogy a frissen vágott fahasábok lassan kieresztik magukból a nedvességet, majd füstôs elôkelôséggel távoznak a kéményen át, immáron új formában. Késôbb megvarrtam a hívatlan vendégként érkezô, egy hüvelyk hosszú repedést a kék farmernadrágomon, piros cérnával.
Nagyjából délután három óra lehetett, amikor életerôtlen kopogást hallottam az ajtó irányából. Azt résnyire nyitva egy kedves öreg néni várt engem, aki a segítségemet kérte.
- Kissé elszaladt velem az idô, kedves uram – mondta a néni vacogva. – Megtenné, hogy beenged egy ártalmatlan öregasszonyt a meleg házába pár órácskára?
- Jöjjön – sóhajtottam gondterhelten, majd szélesre tártam az ajtót. A néni a korhadt, ám szépen faragott kampósbotjára támaszkodva beljebb lépett. Az ôsz hajában megbúvó hûvös hópihék lassan engedni kezdtek, s dagadt vízcseppekként folytak le a mederként szolgáló, mély ráncokon.
Vettem elô sonkát, kenyeret, kukoricát, majd azokat közösen elfogyasztva, s jóllakottan a kandalló elé vánszorogtunk, ami elé kikészítettem egy régi, pókhálós hintaszéket. Azt a padlásról hoztam le. Magamnak csak egy kényelmes fotelt szántam pihenôhelyként.
A néni csupán a nevét mondta meg, mást nem szólt egészen addig a pillanatig.
- Egyedül van – jelentette ki tárgyiasan Desiree Marscetty.
- Úgy bizony.
- Az ünnepek alatt – tette hozzá mogorván.
- Idén elôször.
- Van elég fája? – kérdezte.
- Épp elég.
- A három földkupac mellett álló almafát kivágva egy havi tüzelôhöz hozzájutna.
- Azt nem vágom ki.
- Kiszáradt – állapította meg Desiree Marscetty.
Az este további részében csak bámult mereven, mint aki megfagyott odakint. Néha pislantott.
Egy felbôszült pillanatomban ahhoz gyûjtöttem bátorságot, hogy megkérjem, ne nézzen rám így, ám valami mégis visszatartott. Helyette lementem a pincébe, hogy megszámoljam a vörös hordókat, amikben benzint tároltam. Erôs szagú benzint. Sokat.
Amikor visszamentem a nappaliba, a lobogó lángok helyén néhány marék szürke hamut találtam, a helyiségben pedig különösen kegyetlen hideget éreztem. Az ablak ujjlenyomatos volt, mintha valaki megpróbált volna rajta kijutni. Majd megéreztem a szagot. A szagot, ami ismerôsebb volt bármi más szagnál.
Tûz illata töltötte meg a levegôt, s nem a kandallóé. Azé más, teljesen más. Ez égett fa, mûanyag, fém, szövet. Ám megfordulva csak pislákoló gyertyafényt láttam, sehol egy kósza láng sem remegett azon a négy, majdnem teljesen elégett gyertya kanócán kívül.
- Nézz szembe vele! – visszhangzott a vén hang a házban.
- Hová lett? – üvöltöttem. – Mégis hova ment?
- Itt vagyok – nevetett. – Ott vagyok. Most pedig megint itt.
A mûködésképtelen gramofont egy vörös selyemmel takartam le annak idején, még akkor. Akkor, réges régen. Az anyag a földre hullt, s a szerkezet hirtelen felüvöltött a hátam mögött, majd lassan, nyögve, ám dúdolni kezdte a Carol of the bells címû számot. A hangja olyan volt, akár a kínzott macskáé.
Megfordulva hátrálni kezdtem, mígnem beleütköztem a mögöttem álló kanapéba, s rá nem zuhantam annak kipárnázott részére.
- Kínoz téged! – üvöltötte visítva a hang, mire a magasba nyúló szekrények üvegajtajai kitörtek, s ezzel együtt az összes holmi kizúgott belôlük. A bútorok úgy hányták kifelé magukból a tárgyakat, mint jóapám annak idején a vörösbort.
A csillárra pillantva megdermedt a tekintetem, s arcom olyas formára váltott, mintha szellemet láttam volna. Nem volt ott más, csupán két mûanyag játékbaba, mindkettô szinte felismerhetetélenségig elégve. Az egyikrôl a forró mûanyag a homlokomra cseppent, mire felordítva a talpamra álltam. Az anyag lassan lemarta a bôrömet, s azzal együtt a földre hullott.
Földi morajt hallottam az utolsó zárva maradt szekrény felôl. Azt poros láncok, s pusztulásnak induló vaslakatok tartották háborítatlanul, ám azok akkor úgy repültek szét a szobában, mintha bombát robbantottak volna a belsejében.
A két ajtó lassan kinyílt, én pedig kegyelemért könyörögve a földre vetettem magam, hogy elkapjam a szekrénybôl kihulló, dohos szagú esküvôi ruhát.
- Elég! – visszhangzott szavam a hegyek között. A hangom a betört ablakokon át jutott ki a hidegre, ahol pingpong labdaként pattogva ide-oda cikázott.
Magamhoz öleltem a ruhát, majd kirohantam a házból, ám nem jutottam messzire. Desiree Marscetty pontosan tudta, hogy merre igyekszem menekülni, s már odakint várt rám hosszú, éles karmaival, vérbefagyott pofájával. Hátában éles görbület, térdkalácsai a természetet meggyalázó módon hátrafelé álltak, szemei kifehéredtek. Bôrrel fedett koponyáját egy szôrös csuklyával védte.
Rám pillantott, majd annyit mondott:
- Mondd el nekik!
Egyetlen kézmozdulatot intézett felém, s én, kezemben az esküvôi ruhával átrepültem a tetô felett, s a kertben álló, megfagyott, hóval takart almafa törzse elôtt találtam magam, miközben minden csontom sajgott, akár egy százéves öregemberé.
Lassan mellém ereszkedett, akár egy hópehely. Egy ocsmány, elrohadt hópehely.
Letérdeltetett a három földkupac elé, s elmémbe hatolva kimondatta velem azt, amit sosem akartam kimondani.
- Én tehetek róla – hangzott az összeszorított fogaim közül.
- Ne küzdj ellene – visította démoni hangjával. A kihült csontvelôm is beleremegett.
Egy sárga virág képe ugrott be hirtelen, talán egy napraforgóé. Gyönyörû volt, de fájt ránéznem.
- Miattam haltak meg.
- Kik? – kérdezte kárörvendéssel a hangjában, miközben feljebb emelkedett a levegôben.
- A két lányom és a feleségem. A ház miattam gyulladt ki.
- Mikor? – Desiree Marscetty feldühödött tétovázásomon, s erejét használva a fagyott hóba verte a fejem. Az orrnyergem nagy reccsenéssel megadta magát, s lassan vörös foltok kezdtek megjelenni a fehér talajon. Egyetlen kézmozdulattal a talpamra állított.
- Tavaly karácsonykor. Pontosan egy éve. Én pedig azért jöttem ide vissza, hogy utánuk menjek a haláluk évfordulóján. Azon a napon, amikor a pincében hagytam a petróleumlámpát, s kijöttem a kertbe tüzelôt hasítani.
- Gyilkos vagy! – sugározta bele minden porcikám minden sejtjébe a banya.
- Tudom – nyögtem fel végül, s megadtam magam. Erôtlenül, mindent feladva zuhantam a sírok közé, pontosan az almafa törzséhez.
- Minden bûnös tûz által vész el – visszhangzott a hópelyheken pattogva.
Összeszedve a bennem maradt erôt megkérdeztem:
- Ki vagy te?
- Minden, ami volt és semmi, ami lesz – mondta Desiree Marscetty, majd egy vékony, fekete lepel ereszkedett rá a magasból, kampósbotja pedig hangos recsegéssel egy acélkaszává változott.
A lény a földre ereszkedett, s eszközével suhintva berepített engem a nappali közepébe. A kanapét eltaszítottam a súlyommal a helyiség közepérôl. Nyakam hangosat reccsent, a fülem belsejét elöntötte a vér. Immár csak annyit láttam, hogy Desiree tüze ellepi a házat, ami szépen lassan porrá kezdett égni körülöttem, s csak a legvégén következtem én. Akkor, amikor már minden megsemmisült, ami számomra fontos volt.



Megtekintések száma: 28

Értékelés küldése

Eddigi értékelések száma: 0

Sztori

Megfogalmazás

Összesített

0 pont

0 pont

0 pont

Értékelést, csak belépett felhasználó küldhet!

Utolsó 10 hozzászólás

Szeretnél hozzászólni ehhez az íráshoz?
Kattints ide a regsiztrációhoz, vagy ha már tag vagy, lépj be ide kattintva!

vissza a piszkozat.hu főoldalra

Copyright (c) piszkozat.hu 2008 - 2009

Honlapkészítés    Adatkezelési jognyilatkozat    Kapcsolat    weboldal készítés    Szabályzat