BEKÜLDÉS
      KEZDŐLAP
      REGISZTRÁCIÓ
      BELÉPÉS
      TAGOK
      FÓRUM
_


Legtöbbet olvasott művek

      Népszerű Történetek
      Népszerű Versek
      Népszerű Idézetek
      Népszerű Humor
      Népszerű Chat beszélgetés
      Népszerű Dalszöveg
      Népszerű Mondókák
      Népszerű Felháborító
      Népszerű Vitatéma
      Népszerű Gondolatok
      Népszerű Vallás
      Népszerű Kritika
      Népszerű Iskolai jegyzetek
      Népszerű Egyéb


Webáruház készítés


Weboldal bérlés

Összes kategóriák

      Történetek
      Versek
      Idézetek
      Humor
      Chat beszélgetés
      Dalszöveg
      Mondókák
      Felháborító
      Vitatéma
      Gondolatok
      Vallás
      Kritika
      Iskolai jegyzetek
      Egyéb

Webshop bérlés

Webáruház bérlés

Weboldal készítés

Webshop készítés

Webáruház készítés

Weboldal bérlés

Beklüdve: Cece / 2017.07.09 - 22:03 / tortenet - egyeb

 Elküldöm egy ismerősömnek

 Hozzáadom a kedvencekhez

 Hozzászólás küldése ehhez az íráshoz

Álom

Haldoklom. Ezen nincs mit szépíteni, bár az orvosok megpróbálták. Köszönettel tartozom nekik, amiért azt mondták a családomnak, hogy "nem sok esély van a felépülésre, az ilyen esetek tízbôl kilencszer halállal végzôdnek", ugyanis ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy "a lánya meg fog halni". Tudom, hallották ezt is.


Sosem akartam bántani ôket, inkább magamat. Elvégre nem ôk tehettek róla, hogy rossz szülôk, ahogy arról sem, hogy a nôvérem utál. Tényleg utál. Kiskoromban azt mondta, engem örökbefogadtak és, hogy ezért nem kapok sütit. Anya cukrász, sokat süt, állandóan, de én még sosem ettem igazi süteményt, mert lisztérzékeny vagyok. Persze ezt akkor elhittem a nôvéremnek.


Az sem az ô hibájuk, hogy nincsenek barátaim. Illetve már nincsenek. Ha belemennék a részletekbe, nem érnék a végére mielôtt meghalok, szóval ezt most inkább elnapolnám. Igen, feltûnt, hogy az elnapolásra valószínûleg sosem kerül sor. Maradjunk annyiban, hogy ahogy a dolgok mostanában alakultak, nem csoda, hogy megpróbáltam magam megölni. Igen, így van. Felvágtam az ereimet és befeküdtem meztelenül a jéghideg vízzel teli kádba, majd altató segítségével elaludtam. És nem haltam meg. A sors fintora. Megmenekülsz, hogy annyi örömöd se lehessen, hogy úgy halj meg, ahogyan szeretnél. Most kórházban vagyok és várom a kaszást. A gond az, hogy már nem akarok meghalni. Nincsen szó semmi olyasmirôl, hogy az, hogy visszajöttem a halál torkából ráébresztett, milyen értékes az életem és hasonló szarságok, amiket a legidiótább filmekben látni, még mindig ugyanannyira utálok mindent és mindenkit. Vagyis egy ember kivételével mindenkit. A kórházba kerülésem utáni negyedik nap találkoztam egy sráccal, aki nem mellesleg eszméletlen helyes. Az a fajta fiú, aki a suliban kinevetne, jobb esetben rá sem nézne a magamfajta lányokra, szóval elég meglepô volt, amikor megszólított. Tudta a nevemet, hogy miért kerültem ide, mindent tudott rólam, de amikor rákérdeztem, csak annyit mondott, hogy elég régóta van itt.


- Pontosan mennyire régóta? - nem volt titok, hogy nem elégedtem meg a válasszal. Tudni akartam, honnan tudja, miért érdekli, de nem adott egyenes választ.


- Nem négy napja, Szépségem.


Ezután nem kérdeztem rá többet, csak örültem, hogy nem vagyok egyedül és úgy tûnt, ô is így van vele. Kiderült, hogy egy csomó közös van bennünk, ugyanazokat a zenéket hallgatjuk, ugyanaz a film a kedvencünk, még a gumimacikat is ugyanúgy esszük: elôször a fejét, aztán a többit. Egy idô után már az sem zavart, hogy "Szépségemnek" szólított, pedig eleinte mindig megemlítettem neki.


- Ne szólíts így?


- Miért, Szépségem? - kérdezett vissza a fogait kivillantó mosollyal. Észrevettem, hogy az egyik foga elôrébb van, mint az összes többi. Elôször az jutott eszembe, hogy szüksége lenne egy fogszabályzóra, de aztán feltûnt, hogy pont olyanok a fogai, mint az enyémek.


- Mert nem igaz - válaszoltam végül. Nem mondhattam meg, hogy arra gondoltam a fogaink összevisszasága is egy közös pont, de tudom, hogy tudta, valami ilyesmi jár az eszemben, mert megjegyezte.


- Pedig gyönyörû vagy, ahogy a mosolyod is.


Aznap végleg beleszerettem. Nem telt el úgy nap, hogy ne találkoztunk volna, bajba keveredtünk, amin csak nevettünk, sétáltunk a kórház kertjében, büfés randink is volt, de közben biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel. Valami nem volt jó, nem tûnt helyénvalónak, hogy ezzel a fiúval ennyire jól érzem magam, végül engedtem a kísértésnek és megkérdeztem.


- Miért van bekötve a karod?


Pont úgy, ahogy az enyém volt, mielôtt levettem.


Rám nézett, de nem szólt semmit. Csak bámult rám perceken keresztül, nem értettem, miért csinálja és féltem. Teljesen megbénított.


- Tudod te azt, Szépségem.


Persze, hogy tudtam. Azt gondoltam azért olyan kedves hozzám, mert ugyanazon ment végig, mint én. Azt hittem, ô is megpróbálkozott az öngyilkossággal, de tévedtem.


- Túlélted?


- Mondhatni.


- Azt mondták az orvosok, hogy nem sok esélyem van a túlélésre, de most itt ülök és pogácsát eszek veled, miközben teljesen jól vagyok. Neked is ezt mondták?


Nem válaszolt. Rám sem nézett. Összezavarodtam. Ha túléltem az öngyilkossági kísérletet, akkor mi lehet a baj? Mi az, amit nem mondanak el?


- Miért vagy itt? - kérdeztem megint.


- Miattad.


- Mi?


- Mondd csak! Meg akarsz halni? - nézett komolyan a szemembe. Gyönyörû szemei voltak, mogyoróbarna. Miért olyan ismerôs az a szem?


Nem válaszoltam. Minden kedvesség, amit addig mutatott, eltûnnt, helyette komoly, kimért hanggal folytatta.


- Te nem akarsz meghalni. Tudod, ezt honnan tudom? Mert most is itt ülsz és küzdesz. De miért? Ha? Nem tudod, igaz? - keserûen felnevetett és közelebb hajolt hozzám. - Sajnáltatod magad. Nincsenek barátaim, anyuék nem szeretnek, a nôvérkém utál - utánozta a hangomat, bár nem hasonlított. - Nem vagy más, csak egy pénzes senki, akinek apu majd dilidokit fizet ha kell. És kelleni fog, de ami ennél is rosszabb, hogy te el fogod fogadni. Szánalmas vagy, egy vicc.


Ezzel elviharzott és napokig nem láttam. Hiányzott, de hiába kerestem, nem találtam, közben meg folyamatosan a szavain gondolkodtam. Minden második tininek olyan élete van, mint nekem, naponta összedôl körülöttünk az egész világ és mi azt hisszük, hogy miattunk van, hogy rólunk szól és közben elfelejtjük, hogy vannak mások is, talán a szüleink is ezek a mások voltak egyszer és én megpróbáltam magamtól eldobni mindent pár olyan dolog miatt, ami mindenhol elôfordul. Igaza van, szánalmas vagyok. Egy vicc. Amikor erre rájöttem, megint kerestem, de nem találtam, ez az utolsó dolog, amire emlékszem, mielôtt felébredtem a kómából. Nem volt valóságos, csak egy álom volt. Egy álom, amit magamnak kreáltam, amire szükségem volt, hogy harcoljak és felébredjek. Azért hasonlított rám ennyire, mert így akartam. Én voltam, csak egy sokkal jobb én. Apa hívott a szépségének és én ezt átalakítottam olyanná, amilyenné akartam. Kiderült, hogy a nôvérem nem volt hajlandó elmozdulni mellôlem, anya pedig napok óta nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Azt hiszem, aggódtak értem és talán még most sem biztosak abban, hogy egyedül hagyhatnak. Még mindig haldoklom, persze most már csak képletesen. Mind haldoklunk, születésünktôl kezdve.



- És most mi a helyzet? Szeretnél élni? - kérdezi a dilidoki miután befejezem a mondandómat, hogy hogyan jutottam ide, de még nem mondtam el mindent. Lenézek a karomra, ahol egy hosszú heg húzódik a tenyeremtôl a könyökhajlatomig.


- Nem - válaszolok és komolyan gondolom. - De már nem akarok meghalni.


- Miért nem?


- Mert nekem semmi nem jön össze, még a halál sem.


- Hiányzik a képzelt barátod?


Ô az egyetlen, akinek meséltem róla, de váratlanul ért a kérdés. Hiányzik-e? Persze, hogy hiányzik. De ô én voltam. És meg fogom találni a módját, hogy mi ketten ugyanakkor legyünk jelen az életemben.


- Nem, nem hiányzik.



Megtekintések száma: 70

Értékelés küldése

Eddigi értékelések száma: 1

Sztori

Megfogalmazás

Összesített

4 pont

5 pont

4.5 pont

Értékelést, csak belépett felhasználó küldhet!

Utolsó 10 hozzászólás

Szeretnél hozzászólni ehhez az íráshoz?
Kattints ide a regsiztrációhoz, vagy ha már tag vagy, lépj be ide kattintva!

vissza a piszkozat.hu főoldalra

Copyright (c) piszkozat.hu 2008 - 2009

Honlapkészítés    Adatkezelési jognyilatkozat    Kapcsolat    weboldal készítés    Szabályzat