BEKÜLDÉS
      KEZDŐLAP
      REGISZTRÁCIÓ
      BELÉPÉS
      TAGOK
      FÓRUM
_


Legtöbbet olvasott művek

      Népszerű Történetek
      Népszerű Versek
      Népszerű Idézetek
      Népszerű Humor
      Népszerű Chat beszélgetés
      Népszerű Dalszöveg
      Népszerű Mondókák
      Népszerű Felháborító
      Népszerű Vitatéma
      Népszerű Gondolatok
      Népszerű Vallás
      Népszerű Kritika
      Népszerű Iskolai jegyzetek
      Népszerű Egyéb


Webáruház készítés


Weboldal bérlés

Összes kategóriák

      Történetek
      Versek
      Idézetek
      Humor
      Chat beszélgetés
      Dalszöveg
      Mondókák
      Felháborító
      Vitatéma
      Gondolatok
      Vallás
      Kritika
      Iskolai jegyzetek
      Egyéb

Webáruház bérlés

Weboldal készítés

Webáruház bérlés

Webáruház készítés

Weboldal bérlés

Beklüdve: Tad_Rayder / 2017.06.24 - 17:15 / tortenet - irodalmi

 Elküldöm egy ismerősömnek

 Hozzáadom a kedvencekhez

 Hozzászólás küldése ehhez az íráshoz

Az élet alkonya



Az Élet alkonya



Az élet fogva tart bennünk, de mi nem tudjuk megtartani azt. Ez jutott eszébe egyik éjszaka Thomas Andersonnak aki a Maine állambeli Portland közkórházában volt fôorvos. Annak ellenére, hogy már annyi életet megmentett minidig foglalkoztatta a halál gondolata. Azon tûnôdött a leginkább és a legtöbbet, hogy milyen lehet a halál utáni lét, ha egyáltalán létezik olyan. S hirtelen nyikordulással kinyitódott a pihenô szoba ajtaja és Carol nôvér szólt Thomasnak hogy hívják egy új beteghez, s ezzel visszatért a képzelet világából a valóságba. Az új beteget meglátva a lélegzete is elállt, mert nem volt más mint a gyermekkori barátja akit már több mint harminc éve nem látott, és nem hallott róla semmit. Súlyos autóbalesetet szenvedett miközben ment hazafelé és most itt van egy mûtô asztalon élet- halál között. Ez a gyermekkori barát James „kótyagos” Adams volt, akivel Thomas mindig együtt töltötte az idejét kölyökkorában ha csak tehette. Ezt a balesetet is annak köszönhette, mint aminek csúfolják már nagyon régóta mert annyit iszik.


Az ember gyermekkorában éli a legszebb éveit mert akkor még nincs a gyerekek vállán a felnôtté válás súlyos terhe ami a késöbbiekben annyiszor beléjük harap. Az emlékek úgy hasítanak sokszor belénk mint valami éles kés és váratlanul arra kényszerítenek bennünk hogy emlékezzünk a múltra. Ezek lehetnek akár jó vagy rossz emlékek. Thomasban a jó emlékek törtek fel a múlt homályából azzal, hogy összetalálkozott Jamesel aki annyi éven át volt a legjobb barátja. Ezért is igyekezett a legjobb tudása szerint megmenteni az életét, mert nem akarta hogy a kezei között haljon meg az a személy akivel annyi közös emlék köti össze. Ahogy végzett a mûtéttel, azt mondta az osztályon lévô ügyeletes nôvérnek hogy a betegrôl minden apró javulást tudni akar minden rezdülését. S mivel ô volt a fôorvos, így a nôvér azonnal bólintott rá, mint a szófogadó kislány, amikor azt mondják neki a szülei hogy ezt nem szabad és ô megérti. Ahogy hazafelé tartott a kórházból, idegesen mindig a csipogójára pillantott az autóban mintha csak várná, hogy mikor szólal meg és mikor mondanak neki rossz hírt a barátjáról. Amikor hazaért nagyon halkan közlekedett a lakásban és nagyon hamar le is feküdt, mert nem akarta Melissat és a lányokat Cintiát és Brigetett felébreszteni. Másnap reggel, amikor felébredt Melissa már nem volt mellette az ágyban hanem lett készítette a reggelit, mert tudta hogy ismét korán fog Thomas elmenni a kórházba. De hát ez így is volt azóta amióta fôorvos lett és nem csak egy sima orvos aki napközben ellátja a betegeit és a napvégén meg csipogó nélkül távozik a kórházból és hazamegy. Thomas nagyon kevés idôt szokott otthon tölteni a munkája miatt, de a felesége hál istennek egy olyan nô volt aki ezt megértette és nem vetette a szemére hogy nem foglalkozik elég idôt vele és a lányokkal.



2


James „kótyagos” Adams nagyon jól viselte az éjszakát és nem lépett fel nála komplikáció, ha csak azt nem lehetett annak nevezni hogy az éjszaka folyamán belázasodott. Ezt Thomas tudta, hogy természetes dolog mûtét után ha valakinek láza van, mert a sebláz akárkinél kialakulhat. De hála istennek ennél nagyobb baja nem volt. De közben azt is tudta hogy Melissanak és a két lányának az nagyon fáj hogy ilyen kevés idôt tud velük lenni. S ez ôt is bántotta, de titkon bízott benne hogy nem fog ezért tönkremenni a családi élete. De már biztos nem tudott volna benne lenni akármennyire is szerette ôket. Mert ugye a szeretet és a mosoly a legnagyobb fegyver a világon. Sokszor még akkor is rámosolygunk másra amikor sírni lenne kedvünk, de a szeretet egy idô után elhalványul és eltûnik mint egy kô a tó fenekén amit eldobnak, ha nem törôdnek az emberek egymással. S ezt nagyon jól tudta Thomas s szó szerint rettegett ettôl. Nem akarta azt elérni hogy családos emberként még is idegenként menjen haza és ez volt az amitôl igazán félt. Mert a mindennapok eseményei amit a kórházban lát és tapasztal , az hogy hány életet ment meg és hányan halnak meg csak azért mert valaki figyelmetlen volt , hiába ember életekrôl beszélünk nem lehet egy lapon emlegetni a két dolgot. Elhatározta magában, hogyha James felépül, akkor kivesz egy hét szabadságot és azt az egy hetet csak a feleségével és a két lányával fogja tölteni. Hál istennek James napról napra jobban volt és már fel is ébredt az altatásból. Amikor kinyitotta a szemét Thomas épp ott volt az ágya mellett és csendben imádkozott azért hogy minél hamarabb rendbe jöjjön.


Te úr isten doki. Szólalt meg fáradt hangon James. Mi történt velem?


Autóbalesete volt az elmúlt héten és életmentô mûtétet kellett végrehajtani magán.


James, nem ismersz meg? Én vagyok az Thomas Anderson. Eddig James úgy nézett rá mintha csak egy orvos lenne a sok közül akit már eddig látott életében, de most hirtelen elkezdett halványan emlékezni arra a Thomas Andersonra akivel gyermekkorukban annyi mindent megcsináltak , még olyat is amit nem szabadott volna. Ilyen volt az is amikor iskola után a házuk mögött lévô baromfiudvarban lévô tollasokra lövöldöztek csúzlival, de persze tisztes távolságra a házuk ablakaitól ahol a szülôk megláthatták volna ôket.


Nem mondod Thomas hogy orvos lettél? Azok után, hogy gyerekkorunkban hogyan utáltad a tû látványát, ha netán el kellett édesanyádnak vinnie az orvoshoz.


Látom, most már egyre több mindenre emlékszel. Ennek igazán örülök.


Had kérdezzem meg Thomas, meddig kell még itt bent maradnom?


Ez nagyon egyszerû barátom, addig, amíg teljesen fel nem épülsz. Most még nem vagy abban az állapotban, hogy kiengedjünk, de ígérem mihelyst olyan lesz az egészséged és felépülsz, kiengedünk. De az még odébb van. Megkönnyebülést érzett James azok után amit mondott neki a barátja és azon volt hogy betartsa az utasításait és minél elôbb rendbe jöjjön. Mély álom vette körül és valahol messze arról álmodott, hogy meg sem történt vele ez az egész csak az a valóság hogy mellette van James mint annyi éven át gyermekkorukban. Amikor felébredt senki nem volt a kórteremben csak az odakint süvöltô szél, mély zimankós hangát hallotta, ahogy odalent a kórházudvarban összezizzenti a járdán az avart. Mindeközben Thomasnak lejárt ismét a munkaideje és a hazafelé vezetô úton megint eszébe jutott az, ami annyiszor foglalkoztatja. S arra az álláspontra jutott, hogy a halál az egy másik lét, ahol csak álmodunk és tiszta lélekkel álunk egy olyan oltár elôtt ahol megbánhatjuk a földön elkövetett bûneinket. Valahol ez igaz is volt de tudta hogy ez egyben hülyeség is mert akinek van egy kis lelkiismerete az már a földön megbánja azt a rosszat amit elkövetett. Kinyitotta a lakásajtót, és mint a kísértetek halk léptekkel szinte átlibbent a nappalin és egybôl a fürdôszobába és utána a hálószobába ment hogy még véletlenül se keltse fel a családot. Másnap eljött az a pillanat az életében amit annyira szeretett volna elkerülni, de már nagyon sokat gondolt rá és valahol tudta h ezt nem kerülheti el bárhogy is szeretné. Reggel Melissa megkérdezte tôle hogy nem e tudna többet együtt lenni velük, mert neki is meg a lányoknak is nagyon hiányzik. Elôször Thomas agyán olyan gyorsasággal futottak át Melissa szavai hogy csak utána kezdte megérteni és felfogni annak ellenére hogy mindent tökéletesen hallott hogy mit is kérdezett tôle.


Tudtam hogy meg fogod kérdezni. Hangzott a válasz Thomas szájából. Hirtelen Melissanak lelkiismeret furdalása támadt, amiért ilyen ostobaságot mert a férje fejéhez vágni, miközben nagyon jól tudja hogy csak azért nem tud velük több idôt tölteni hogy azok a rohadt számlák fel legyenek adva és hogy megéljenek. Amik ezek a gondolatok jártak a fejében Thomas csak ült nyugodtan az étkezô asztalnál a pirítóssal és a pohár tejjel elôtte amit Melissa készített neki.


Most hogy James jobban van a héten betelefonálok a kórházba és kiveszem azt a hét vagy lehet kettô hét szabadságot amit ígértem nektek . de elôtte még ma be kell mennem a kórházba hogy addig amíg távol leszek legyen aki helyettesít. Melissa arcán könnyek gördültek le hogy végre hosszú idô után együtt lehet megint a család egy vakáción. A boldogság könnyei miután lepottyantak a padlóra Thomas ölébe ugrott és hosszasan megcsókolta. Biztos nagyon fognak neki örülni a lányok is mondta Melissa és ismét egy csókot lehelt Thomas ajkára.


Amikor bement reggel a kórházba az járt a fejében hogy végre egy kis idôt a családjával tölthet s ebbôl a hétköznapi gondokkal terhelt közegbôl végre megszabadulhat. Ahogy beért egybôl fogadta az éjszakás nôvér akit még nem váltottak le hogy James „ kótyagos” Adamsal semmi nem történt az éjszaka és minden rendben volt. Be ment hozzá a szobába és James hangos kurjantással köszönt egy jó reggelt dokit. Thomas nagyon meglepôdött ezen mert a napokban a mûtét után nagyon rosszul nézett ki a gyerekkori barátja most meg úgy töltötte itt a kórházban az idejét mintha vakációzna. Ezután a hangos üdvözlést követôen közölte Jamesal hogy elmehet haza és végre vigyázzon magára, ja és hogy próbáljon meg kevesebbet inni, mert nem akarja megint megmenteni az irháját attól, hogy ne oda kerüljön ahova már oly sokszor készült és a közelében volt a pia miatt. James ismét hangosan kurjantott egyet, jelezve hogy igen is doki, minden betartok, amit mondott. Helyes, válaszolta Thomas. Már megírtam a zárójelentésed és hamarosan kimehetsz az ajtón is mondta Thomas hûvös de még is szeretetet sugárzó hangján . Ezután mind ketten elhallgattak és a szoba csendjében csak nézték egymást, s ezt a csendet egy ki idô múlva James törte meg azzal hogy annyit mondott Thomasnak. Köszönöm barátom!!


Hirtelen a csend ismét rázuhant Thomasra és egy baráti öleléssel viszonozta azt amit mondott neki de azért annyit hozzá tett. Vigyázz magadra testvérem és egy baráti puszit nyomott James homlokára, annyit hozzá téve. Ja és még valami bármikor össze kell varrni vagy meg kell mûteni, csak nyugodtan szólj, tudod, hol találsz meg. Ezután mind ketten hangos nevetésben törtek ki, úgy hogy még a folyóson is felfigyeltek a betegek és ezután elköszöntek egymástól és Thomas kiment a kórterembôl.



2. Fejezet


Szabadidô a családdal



1


El sem hiszem, hogy veletek lehetek drágám szólalt meg Thomas a konyhába ülve amint ismét a reggelijét falatozta. Ugyanúgy korán felkelt, mint amikor munkába szokott menni, s vele kelt Melissa is de most azért hogy a jól megérdemelt reggeli után elinduljanak kikapcsolódni végre. De elhiheted szívem, mosolygott Melissa azon a bájos Thomast elcsábító mosolyával. Reggeli után Melissa szólt a lányoknak és el sem akarták hinni, amikor azt mondta az anyjuk, hogy jó reggelt kislányok indulás apátokkal egy közös vakációra. A lányok egész úton szórakozottak voltak, mosolyogtak, nevetgéltek, mint ahogy a minden napokban szokták, de Thomas és Melissa megelégedett egy egy ôszinte pillantással, mert amikor egymásra néztek tudták, hogy már mind a ketten nagyon rég várták ezt a vakációt.



2



Ami azt illeti az úti cél nagyon messze esik az otthonuktól mert egy kis pihenéshez a West Quoddy Headet választották ami 400 km utazást igényelt a tengerpartig, de senki nem bánta. Amikor odaértek este kilenc órát mutatott a szállodában a falióra, és még éppen betudtak jelentkezni zárás elôtt. Az éjszakát két két ágyas szobában töltötték és közben hallották az éjszaka csendjében a szél morgását, ami olyan volt mintha az ereszen megkapaszkodott kis lényeg hangja lett volna. Másnap amikor felébredtek furcsának találták, hogy most kivételesen nem óracsörgésre kell kelni hanem akkor amikor akarnak és ezt a végtelennek tûnô szabadságot nagyon élvezték. Az egész napot a tengerparton töltötték és amikor alkalmuk nyílott rá a lányokat beküldték lubickolni, hogy egy kicsit egymással is törôdjenek és megbeszéljék a problémáikat. Amikor úgy tûnt, hogy már minden rendben hirtelen Mellisara egy köhögô roham tôrt rá és estére már magas lázzal feküdt a szállodai szobájukban. Amikor az orvos megvizsgálta az eredmények azt sugallták, hogy csak egy kis megfázás. De Melissa egyre rosszabbul lett, amit ô tudott, hogy miért volt csak sosem volt ideje elmondani Thomasnak mert mindig dolgozott. Ennek a nyaralásnak magában úgy indult neki , hogy talán ez lesz az utolsó amit a szeretteivel tölthet de ezt akkor még a többiek nem tudták. Azon a tengerparti beszélgetésen szerette volna elmondani Thomasnak de a betegség megelôzte a szavakat és Thomas rájött, hogy ez nem csak egy egyszerû megfázás hanem valami sokkal súlyosabb. Melissanak tüdôrákja volt. Ezután a boldogságot felváltotta a kétségbeesés és az aggodalom. A lányok is tudták, hogy nagy a baj és a mindig mosolygós arcukat elfedte a bánat és annak az érzésnek a közelsége, hogy nem sokára elfogják veszíteni az édesanyjukat. Nagyon közel volt a pillanat amit minden ember tud hogy, elfog jönni de még sem akarja elhinni. S talán felfogni sem, mert ezt csak elfogadni lehet. Ezek a gondolatok cikáztak a fejükben és féltek minden nap eljövetelekor. Nem értették, hogy hogyan tudta Melissa így eltitkolni a betegségét még annak ellenére sem, hogy nem jelentkeztek nála a tünetek, csak most a nyaralás idôpontjában. Thomas értetlenül állt az egész elôtt és arra gondolt, hogy most milyen kísérteties közelségbe került hozzá az ami mindig is foglalkoztatta. Ettôl mintha megrémült volna és hangos zokogásban tôrt ki. De ezek mind csak merengések hisz Melissa még itt van bár megtörve de igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy nem fáj neki. Persze ezt mindegyikük tudja a családban, hogy igen is nagy fájdalmai vannak de erôs asszonyhoz illôen becsületesen küzd tovább és nem adja fel. Az ember sokszor eltûnôdik mennyi baja is van igazából az életben és most, hogy Melissa ilyen beteg lett és kitudja meddig lehet a családjával egyre jobban foglalkoztattak mindenkit ezek a gondolatok. Thomas miután abba hagyta a zokogást odament a szobába a felesége mellé és ismét zokogva bocsánatot kért tôle amiért nem figyelt rá eléggé és nem volt velük elég idôt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Nincs miért bocsánatot kérned Thomas, te csak a munkádat végezted mindig szívvel –lélekkel. De ígérd meg ha én már nem leszek vigyázol a lányokra és egyengeted az útjaikat . Hát persze drágám, szólalt meg könnyektôl és a zokogástól tagoltan Thomas aki nem akarta elhinni, hogy ez mind vele és a családjával történik. A következô napokban sajnos bekövetkezett az amitôl mindenki félt. Melissa elment és már az angyalokkal álmodik. Azt lehet mondani, hogy ezt a kirándulást inkább kihagyta volna mindenki mert az élet a sötét oldalát mutatta meg egy nem várt pillanatban. S most, hogy Melissa elment megtörve folytatták a lét és a halál mezsdjéjén táncolva.


Amikor Thomas felhívta Melissa szüleit, nem akarták elhinni , hogy a lányuk ilyen tragikus hirtelenséggel minden elôjel nélkül ment el, úgy hogy még el sem tudtak tôle búcsúzni. Thomas azt szerette volna, hogy ha itt a tengerparti kis városban lenne eltemetve Melissa csak nem tudta hogy ezt hogyan mondja el a szüleinek. Meglepetésére amikor megkérdezte mindkettejük beleegyezett és inkább odautaztak a temetésre . S amikor megkérdezték Thomast, hogy miért itt szerette volna , hogy ellegyen temetve a lányuk csak ennyit mondott. Mert itt volt utoljára boldog és itt látta a családját utoljára nevetni, S nekem az ô boldogsága mindennél többet ér. S a szülei könnyektôl küszködve ölelték át a megtört férfit. Persze a szüleinek sem lehetett könnyû mert az a legrosszabb amikor a szülô temeti el a gyermekét . Az olyan mintha egy világ omlana össze benne, mert azt veszíti el akit a szíve alatt hordott akit nevelt és akit mindenkinél jobban szeretett. S ahogy telnek múlnak az évek az ember hiába válik felnôtté egy szülônek minidig a gyermeke marad. Miután eltemették Melissat a család visszatért Portlandba ahonnan még boldogan indultak el, de most már annál szomorúbban tértek vissza. A lányok próbáltak minél inkább a tanulásra koncentrálni, hogy lekössék a figyelmüket és kevesebbet gondoljanak az édesanyjukra, Thomas pedig visszatért a kórházba, de ez a két hét távollét olyan volt neki mintha az örökké valóságig tartott volna. Sajnos Melissának igen. A munkatársak látták rajta, hogy nagyon megviselt még sem kérdeztek tôle semmit mert gondolták és ismerték már annyira ha valamit elakar majd mondani elmondja. Magába zárkózott lett és isten igazából már a munkahelyi beszélgetésekben sem vett részt, már amikor ugye egy kórházban, munkaidôben lehet beszélgetni akár csak egy kávé mellett. Elmerengett az emlékeiben és úgy gondolta, hogy csak az hal meg akit elfelejtenek. A szívében ôrökké élni fog az ô egyetlen drága felesége, akit mindennél jobban szeretett. S ahogy eddig oly sokszor most is a halál gondolata jutott eszébe és még sosem érezte olyan közelinek és barátságtalannak, mint most.



2. Fejezet



Találkozás a gyerekkori baráttal, Beszélgetés Melissaval



Amellett, hogy Thomas rengeteget dolgozott így is megcsinálta a hétköznapok legnagyobb kínszenvedését a vásárlást. Egy ilyen alkalomkor találkozott ismét gyerekkori barátjával James „kótyagos” Adamsal aki mint a beszélgetésükbôl kiderült már maga mögött hagyta a kótyagos gúnynevet. A baleset óta teljesen józan életet él és van neki egy élettársa akit Lucynek hívnak, s elmondása szerint nagyon szeret. Tudod Thomas azóta amióta megmentetted az életem átértékeltem az egészet és rájöttem, hogy vannak sokkal szebb és mámorítóbb dolgok az életben, mint az alkohol vagy bármi más amitôl bódult állapotba kerül az ember. Például ilyen Lucy is igaz? Kérdeztem hirtelen magabiztossággal, mert tudtam, hogy James nem fogja félreérteni. S erre ô azonnal rábólintott az arcán meg megjelent az a gyerekkorunkból jól ismert félszeg mosoly, amikor valamire nagyon büszke volt. Igen , felelte és azt is hozzátette, hogy ô a legcsodálatosabb dolog az életében és nem is tudja, hogy miért nem figyelt fel eddig az ilyen lehetôségekre és miért hagyta, hogy az alkohol rombolja az életét és szép lassan felôrölje mint a rák az emberi testet. De mint már mondtam most már teljesen száraz és most már nem a Névtelen Alkoholisták Nagykönyvének törvényét követi ami a következô. Szarj le mindent és fuss. Ahogy erre gondoltam ô feltette azt a kérdést amit nagyon nem vártam és hogy ha visszagondolok ez már rövid idôn belôl ez a második olyan eset az életemben amikor olyan kérdést kapok amit nem vártam de rohadtul nem , csak más- más okokból.


S ti hogy vagytok? Amikor meghallottam hirtelen olyan fájdalom járta át az egész lényem mintha egy jeges tóba estem volna és ezer tû szurkálta volna a testem. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak neki és hogyan valljam be azt hogy, most vesztettem el a feleségem, mert nem éreztem magamban annyi lelkierôt, hogy ezt megtudjam tenni. Inkább hallgattam és lehajtottam a fejem , de a gyerekkori barátságunk jegyében ezzel a mozdulatommal Adams már tudta, hogy valami nagy baj történt, ami mély nyomott hagyott bennem az üresség mellett. Nem kellett neki megmondanom szóról szóra mindent ô már tudta és értette, hogy Melissa már nincs köztünk. Ôszinte részvétem. Szólalt meg megértô és együtt érzô hangon. Kiült az arcára a döbbenet, mert amikor utoljára találkoztunk akkor még ô úgy tudta, hogy boldog családom van , ami igaz is volt de ebbôl mára már csak egy csonka család maradt egy gyászoló férjjel és apával s nem különben más hangulatú két tizenéves lánnyal. Sajnos ennyit változott a világ amióta nem találkoztunk. S nem éppen a javamra. A lányok a tanulás mellett inkább a szobájukban kerestek menedéket a világ elôl és így próbálták feldolgozni Melissa elvesztését, aki akár mennyi idô is fog eltelni akkor is hiányozni fog az életük fontos állomásairól. Hiányozni fog az iskolai ballagásokról a késöbbiekben az elsô munkahely megszerzésének örömteli ünneplésében, és na meg persze a férjhez menetelnél is érezni fogják a hiányát, mert egy édesanyát nem tud senki pótolni és nem szeret úgy senki, mint ô. Mert az anyai szív a legdrágább a világon. Ahogy teltek múltak a napok hetek és a hónapok rohamos léptekkel, azt vettem észre mintha valami mindig a közelemben lenne amikor otthon vagyok. de nem tudtam megmondani mi az. Nagyon sokáig éreztem azt a valamit a közelemben mert már a mindennapjaim részévé vált az akaratom ellenére és bevallom ôszintén elôször féltem és valósággal felérô képzeleteim támadtak amire rájöttem, hogy Melissa tért vissza a házba közénk, hogy vigyázzon ránk. Amikor elmentem fürdeni elôször akkor vettem észre, hogy valami van a házba rajtam és a lányokon kívül. Nem akartam nekik szólni mert nem akartam ôket megijeszteni elég trauma érte ôket mostanában, kettô meg nem akartam, hogy azt higgyék az apjuk teljesen meghülyült. S hiába nem nevezem magam elmegyógyintézeti páciensnek a fürdô szoba félhomályában megjelent nekem ô aki az életem része volt és ott állt az ajtóban ugyanabban a fehér kosztümben amiben utoljára láttam a temetésen amiben olyan nyugodt mozdulatlan testtel feküdt az ôt körül ölelô koporsóban.


Te nem lehetsz itt , szóltam hozzá félelemmel teli hangon. S akkor ô odalépett mellém a fürdôszoba ajtóból és végigsimította az arcomat, hogy tudassa velem, hogy igen is itt van és nem csak a képzeletem játszik velem. Ahogy a keze végigsimította az arcomat lágy szellô fuvallatát éreztem az ablakon bejönni és tudtam, mint ahogy mindig is, most is azért van itt, hogy ismét része legyen az életemnek. Az a lágy szellô a hangja volt ahogy azt mondta nagyon örülök Thomas, hogy nem törtél össze és vigyázol a lányokra. Persze belül ordítottam a fájdalomtól, de ezt ô neki nem kell tudni, mert ô most már mindent lát és érez még akkor is ha én nem mondom el neki. Ez olyan, mint egy csapdában lennék amibôl soha nem akarok szabadulni, mert ha kiszabadulok akkor megint elvesztem életem szerelmét. Ô tudta ezt, hogy nem akarom elmondani neki és azt mondta. Tudom, hogy nagyon hiányzom nektek de én mindig veletek leszek és figyelem az utatokat odafentrôl. Ezek a szavak ahogy elhagyták a száját, éreztem azt a mindig kellemes illatát ami megcsapta az orromat ahogy egy pillanat alatt elillant a fürdôszoba homályában és olyan volt mintha csak képzelôdtem volna. Reggel a lányoknak nem mondtam semmit minden ment a maga medrében. Ôk megreggeliztek én meg amilyen gyorsan csak tudtam mentem be a kórházba a betegeimhez. Tudatalattimban talán azért siettem annyira, hogy meg ne kérdezzék mi a bajom, mert azt tudom ha megtették volna, nem tudtam volna letagadni elôttük, hogy valami nincs rendjén velem. A kórházban pedig a betegeim között volt idôm átgondolni mi is történt elôzô este velem s egyre csak gyôzködtem magam, hogy nem lehetett Melissa mert ô már a föld alatt alussza örök álmát. Délután négy órára értem haza a kórházból, arra már a lányok is otthon voltak és mint mindig síri csendben teltek a közös ebédek vagy vacsorák mióta Melissa elment. Kettônk közül, mindig is Melissa volt az aki közelebbi kapcsolatban állt Cintiával és Brigettel de azért rám sem lehetett azt mondani, hogy rossz apa lettem volna. Bár most már ez a teória nem biztos, hogy igaz rám mert orvos létemre nem vettem észre hogy Cintiával valami nem stimmel. Az elején csak azt gondoltam, hogy hamar el fog múlni de sajnos nem így lett. Cintiánál kialakult egy fél katatón állapot, ami a súlyos családi tragédia okozta sokk miatt jelentkezett nála és egyre csak azt hangoztatta éjjel- nappal, hogy anya gyere haza. Ez az állapot egyik napról a másikra alakult ki nála és hirtelen Brigettel nem is tudtuk hova tenni ezt a helyzetet, mert mivel az elsô rosszulléte elôtt még teljesen rendbe volt nála minden. Amióta ebben az állapotban van csak van a szobájában és egyre csak azt az egyetlen egy mondatot mondogatja , de azon kívül teljesen kizárta a külvilágot és csak van a lét és a valóság peremén ami egy tizenéves lánynál nem éppen jó elôjel a jövôjét illetôen. Hirtelen rám tört az érzés egy gyorsvonat sebtével, hogy talán minden most veszett el ebben az életben örökre és végérvényesen beigazolódik és visszatér régi gondolatom a halállal kapcsolatban csak most ezt máshogy lehetne kifejezni. Talán úgy hogy eljött az élet alkonya számunkra és talán már nem is lesz jobb, annak ellenére, hogy az ember, amíg csak él remél.



3. Fejezet



Anya, gyere haza



Vettem egy nagy levegôt és elûztem ezeket a gondolatokat. Kitaláltam, hogy talán jót tenne Cintiának hogyha elvinnénk Melissahoz de ehhez meg kellett kérdeznem Brigettet is, hogy egyáltalán jó ötletnek tartja-e . Hál istennek nem ellenezte a dolgot és talán még titkon ô is reménykedett benne, hogy utána jobban lesz a húga. Nem voltam az az ember soha aki nem törôdött a betegeivel de ebben a helyzetben , most az egyszer kivételt tettem és a lányomat elôtérbe helyezve vele törôdtem. Igaz annak ellenére, hogy már mióta a kórházban dolgoztam sok megértésre nem találtam de ez sem tántorított el attól, hogy elvigyem a lányomat az édesanyja sírjához, bízva abban, hogy attól megnyugszik és visszatér közénk és nem csak pillanatokra, órákra vagy éppen napokra hanem egy teljes életre. Így hát elindultunk West Quoddy Headre és a hosszú utazás során sokat beszélgettem Brigettel arról, hogy ez mikor is alakulhatott ki Cintiánál de különösebb magyarázatot egyikünk sem talált. Talán az lenne a pontos kifejezés, hogy egyik napról a másikra. A hosszú út során egy szót sem szólt Cintia csak merôn bámult maga elé az autó hátsó ülésén, vagy ha nem maga elé nézett azzal az olykor üvegessé vált tekintetével, akkor az égbe nyúló hegyeket bámulta. Nagyon sokszor merengtem azon, hogy amikor abban a fél katatón állapotában csak van és ül a szobájában, vajon mire gondolhat. Szerintem valami ilyesmire: „ A gyermeki félelmek olyanok, mint a sûrû rengeteg. Ha elveszel benne, mindig benned lesz életed során, hogy elvesztél és visszajár kísérteni. Mint például ha egy kisgyerek megáll a pincelejáróban és attól retteg, hogy a sötétben valami lehúzza és soha nem tud szabadulni”. Ô is elveszett egyfajta rengetegben és ez az állapot egyszerûen fogva tartja és nem engedi, hogy maga irányítsa az életét mert uralkodik felette, mint a pincében megbújó szörny aki várja a kisgyerekeket hogy lerántsa ôket a sötétbe örökre hatalmába kerítve ôket. Ahogy Cintia állapotán tûnôdtem Brigette hirtelen megszólalt egy váratlan pillanatban amitôl úgy megijedtem majdnem kiugrottam a szélvédôn. Szerintem minden rendben lesz ha meglátja anya sírját mondta végtelen nyugodt és magabiztos hangon. Én erre csak annyit feleltem, hogy neked legyen igazad kicsi Brigette. Ezt a megszólítást már vagy tíz éve nem használtam. Mindketten meglepôdtünk. Azóta nem szólítottam így, amikor hat éves korában kikérte magának hogy én nem vagyok kici Bigette. Olyan édes volt, ahogy az apró kis ajkával pöszén beszélt, hogy meg lehetett volna zabálni. De egyben tudtam, hogy nem szabad többet így szólítani, mert akkor örök harag lesz és az évek rengetegében valahogy el is hagytam ezt a megszólítást. Közben közeledtünk a kis tengerparti városkához ahol az utolsó közös nyaralásunk volt Melissaval és mind kettônkre az emlékek sora zúdult rá. Cintiára csak ránéztünk, és ahogy megláttuk könnyben ázott szemeit biztosak voltuk benne, hogy ô is Melissára gondol most velünk együtt. „Néha a szem többet elmond az ember érzéseirôl, mint a szavak”. Ez most is így volt. Amikor kiszálltunk az autóból elindultunk a temetô felé és akkor Cintia a könnyektôl ázott szemeit megtörölve rohanni kezdett Melissa sírja felé és közben azt kiabálta, hogy anya gyere haza. Mi utána rohantunk és amikor odaértünk a sírhoz Cintia leroskadt testtel ölelte édesanyja sírját és hevesen zokogott. Egyre csak azt hajtogatta , hogy anya gyere haza anya gyere haza, de a hangjában észrevettünk valami tiszta hangzást ami arra engedett következtetni, hogy kezd visszatérni közénk és ezzel a hanggal együtt a remény is visszaköltözött belénk. Bár azt szokták mondani, hogy a remény jó dolog talán a legjobb ugyanakkor veszélyes is. Ez abban a pillanatban nem érdekelt bennünk mert miután Cintia felállt Melissa sírja mellôl visszakaptuk azt amit úgy hittünk már mindörökre elvesztettük Cintia egészségét. Csodálkoztunk rajta Brigettel, hogy mennyire tisztán és érthetôen beszél az elmúlt idôkhöz képest és rájöttünk hogy, ez az utazás kellett ahhoz, hogy meggyógyuljon. Melissa igaz hogy elment, de ô adta vissza nekünk Cintiat ezzel bizonyítva, hogy tényleg vigyáz ránk és mindig velünk van. Csak ennyit mondott nekünk Cintia. Köszönöm szépen, hogy beszélhettem anyával. Egymásra néztünk Brigettel, és abból a kábulatból amit Cintia szavai okoztak nekünk felocsudva megkérdezt&uum

Megtekintések száma: 24

Értékelés küldése

Eddigi értékelések száma: 0

Sztori

Megfogalmazás

Összesített

0 pont

0 pont

0 pont

Értékelést, csak belépett felhasználó küldhet!

Utolsó 10 hozzászólás

Szeretnél hozzászólni ehhez az íráshoz?
Kattints ide a regsiztrációhoz, vagy ha már tag vagy, lépj be ide kattintva!

vissza a piszkozat.hu főoldalra

Copyright (c) piszkozat.hu 2008 - 2009

Honlapkészítés    Adatkezelési jognyilatkozat    Kapcsolat    weboldal készítés    Szabályzat