BEKÜLDÉS
      KEZDŐLAP
      REGISZTRÁCIÓ
      BELÉPÉS
      TAGOK
      FÓRUM
_


Legtöbbet olvasott művek

      Népszerű Történetek
      Népszerű Versek
      Népszerű Idézetek
      Népszerű Humor
      Népszerű Chat beszélgetés
      Népszerű Dalszöveg
      Népszerű Mondókák
      Népszerű Felháborító
      Népszerű Vitatéma
      Népszerű Gondolatok
      Népszerű Vallás
      Népszerű Kritika
      Népszerű Iskolai jegyzetek
      Népszerű Egyéb

 

Összes kategóriák

      Történetek
      Versek
      Idézetek
      Humor
      Chat beszélgetés
      Dalszöveg
      Mondókák
      Felháborító
      Vitatéma
      Gondolatok
      Vallás
      Kritika
      Iskolai jegyzetek
      Egyéb

Webáruház bérlés

Weboldal készítés

Webshop készítés

Beklüdve: brigitta0502 / 2013.12.31 - 01:24 / tortenet - romantikus

 Elküldöm egy ismerősömnek

 Hozzáadom a kedvencekhez

 Hozzászólás küldése ehhez az íráshoz

1. rész




  • Mi történt Bridge? Mi a baj?




  • Ellie, valamit el kell mondanom – kezdtem bele a mondókámba, mert úgy éreztem, hogy most már itt az ideje tudatnom barátnômmel mi történt.




  • Kérlek, ne ijesztgess. Csak nincs valami baj? – miközben ezt mondta, láttam, hogy Ellie egyre sápadtabb lesz.




  • Tulajdonképpen elég nagy baj. De attól függ, hogy melyik oldalát nézed. A lényeg, hogy már csak egy hónapom van hátra.




  • Micsoda? Ezt meg hogy érted? Nem mondod, hogy...mi bajod? Beteg vagy? Tudok segíteni? – már a rosszullét kerülgette szegényt.




  • Jaj, nem, nem úgy értem -magyaráztam. – Arra gondolok, hogy egy hónap múlva elköltözünk – végre sikerült kimondanom, és ezzel nagy kô esett le a szívemrôl.




  • Ó, hála az égnek! Már azt hittem, hogy valami halálos betegség támadott meg vagy valami. Várj egy pillanatot...elköltözöl? De miért? Hova? Mondj már valamit Bridge, kérlek!




  • Apa cége kihelyezte ôt külföldre. Európába.




  • Tessék? Arról nem volt szó, hogy másik kontinensre is kell menned!




  • Tudom. De kiderült, hogy a brit kirendeltségnél kéne dolgoznia, Londonban. Természetesen elfogadta az állást, így egy hónap múlva mennünk is kell.




  • Ezt nem hiszem el. Nem tudom elhinni, hogy elmész.




  • Tudom, nekem is elég abszurd a helyzet.




  • És mi lesz... – de nem vártam meg a kérdés végét, úgyis tudtam, hogy mit akar kérdezni.




  • Mi lenne? Semmi. Eddig sem volt semmi, ezután miért lenne? Majd ha elmegyek, könnyebben fogom kezelni a dolgot.




  • Ebben nem vagyok olyan biztos Bridge – mondta barátnôm leverten.





Ez után becsöngettek órára, így hát becsuktam a szekrény ajtómat, és elindultunk a terem felé. Közben folyton az járt a fejemben, hogy nem-e tudnám valahogy apáékat rávenni, hogy nekem ne kelljen elköltöznöm velük. Hiszen már tizenkilenc éves vagyok, így törvényesen is lakhatok egyedül. Amúgy is, március van, nekem pedig májusban kezdôdnek a vizsgák. Pont most nem kéne megbolygatni az életemet, új iskolával, pláne új országgal. A terembe érve elfoglaltuk a helyünket és vártuk, hogy elkezdôdjön az óra. Békésen ültem a széken mikor észrevettem, hogy Ellie valamin nagyon gondolkodik. Ezt onnan tudom, hogy mikor valami ötlete támad, akkor egyszerre ráncolja a homlokát és rágja a szája szélét. Elég érdekes és vicces látvány, de aranyos is egyben. Olyan...küszködô. Kíváncsi voltam, hogy vajon az jár-e a fejében, amit óra elôtt mondtam neki, de az idô hátralevô részében megpróbáltam nem Elliet, vagy bárki mást figyelni, hanem a tanárra koncentrálni, hiszen nem vagyok valami túl jó matekból, és vizsgatárgy is, szóval nem ártana, ha sikerülne magamba szívni egy kicsit az anyagból.





  • Tehát azt mondod, hogy egy hónapod van még itt, a suliban – mondta barátnôm ezt már a folyosón, a következô órára menet.




  • Pontosan. De még próbálok apáékkal beszélni, hogy esetleg belemennének-e, hogy itt tegyem le a vizsgákat úgy, hogy addig egyedül lakom itthon, és talán utána, ha még akarják, kiköltözöm hozzájuk.




  • De akár jöhetsz hozzánk is – mondta barátnôm csupa izgalommal a hangjában.




  • Mindig is tudtam, hogy te vagy a legjobb barátnô, de gondold végig. Talán egy hétig, ha élveznénk a helyzetet, utána azért eléggé frusztrált lenne nekem is, hiszen próbálnék normálisan viselkedni, de nektek fôleg, mert én mégis csak egy idegen vagyok, aki elôtt türtôztetnie kell magát az embernek. Ráadásul állandó jelleggel én lennék a vendég a számotokra, akit ki kell szolgálni.




  • Van benne valami – értett velem egyet Ellie.




  • De isten látja lelkem, rettentô hálás vagyok, hogy ez eszedbe jutott.




  • Ez csak természetes, higgy nekem. Viszont a témára vissza térve, nem gondoltál rá, hogy ha egy hónapod van már csak itt, akkor valami emléket kéne vinned magaddal? Valami örök emléket, hogy ne feledd el egykönnyen ezt a három és fél évet? Például az is egy emlék lenne, ha te ôt...




  • Kérlek. Nem akarok errôl beszélni. Legalább ez alatt az egy hónap alatt könnyítsd meg a helyzetem, hogy minél elôbb elfelejtsem.




  • De miért utasítod el ennyire? Nem értelek.




  • Nem? Mit nem lehet ezen érteni? Én egy diák vagyok a sok közül. Ô pedig a tanárom. Szerintem ezen nem kell mit magyarázni.




  • És gondolod, hogy nem feltûnô az a magatartás amit vele szemben tanúsítasz? Minden tárgyból remek jegyeid vannak, többnyire az osztály elsô három legjobb tanulója között vagy, mégis nála nincs jobb jegyed az elégségesnél. A viselkedésed pedig egyszerûen minôsíthetetlen. Tudom, hogy te vagy a legkedvesebb és legelôzékenyebb ember a környezetemben, mégis mikor róla van szó, annyira megváltozol, olyan szarkasztikusan beszélsz és olyan modortalan vagy vele szemben, hogy a hitem alapjaiban inog meg olyankor, vajon tényleg te vagy-e aki így viselkedik.




  • Tudom Ellie, hogy ezt számodra furcsa nézni, és átélni. De nekem csak ez van ahhoz, hogy túléljem ezt a pici idôt, amit vele kell töltenem. A kívülállók talán azt hinnék, hogy ez is egyfajta gyerekes rajongás egy olyan eszmei képért, ami sosem lehet a miénk. De csak én – még te sem egészen – tudhatom, hogy ez teljesen más. Más helyen és más idôben ô lenne a végzetem, tudom jól. De itt és most, csak a szenvedésem forrását táplálhatja úgy, hogy ô még csak nem is tud róla.




  • Ezt sajnálattal hallom. Hidd el, megértem az érzéseid. Sosem gondoltam úgy, hogy ez csak valami rajongás féleség a részedrôl, hiszen nem vagy az a fajta. A többi lány annyira másként viselkedik vele, mert ôk a csodálói, imádói. De te, aki valóban szereti, inkább megvédi ettôl, elrejti elôle, hogy még véletlenül se sérülhessen az, akit szeretsz.




  • Tudod Ellie, egy évvel ezelôtt, mielôtt még kikerült volna az a kép a suliban, úgy gondoltam, hogy van esélyünk elkezdeni valamit. Nehezen és szörnyû titkon árán, de van esély. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Bármennyire is akarjuk, a titkok mindig kitudódnak, akármennyire is óvatosak vagyunk. Ha belegondolok, hogy amikor az a kép kikerült, csak egy egyszerû tanár-diák viszony volt köztünk, és már azt is sokan mennyire félreértelmezték. Vajon mi történne akkor, ha kitudódna egy tanár-diák szerelmi kapcsolat? Végünk lenne, mind a kettônknek. Ezt pedig nem tehetem meg vele. Sosem lennék képes ártani neki, így inkább azóta az incidens óta elôadom, hogy elértem a lázadó korszakomat vagy mit, és nehezen kezelhetô lettem. Inkább legyek én goromba vele, és utáljon meg, minthogy bármiféle lelki sérülést okozzak neki.




  • És gondolod, ez nem okoz lelki sérülést neki? – kérdezett vissza Ellie csak úgy félhangosan.





A beszélgetés végeztével elindultunk a folyosón, és oda tartottunk, ahová ezek után legkevésbé sem kívánkoztam. A torna öltözô még tele volt a kisebb évfolyamról levô lányokkal, és a parfümjeik illatával. Mikor megjelentünk, kicsit gyorsabban kezdtek készülôdni, de azért nem annyira, hogy nekünk bôven maradjon idô átöltözni. A ruha átvétele után gyorsan összefogtam a hajamat, mert utálom, amikor tornázás közben a hosszú hajam az arcomba csap. Miközben gumiztam össze figyeltem magam a tükörben. Igazán átlagos kinézetem van. Hosszú egyenes barna haj, barna szem. Semmi érdekes. Ellenben Ellie, igazán kirívó egyéniség volt. Gyönyörû hullámos szôke haja lágyan omlott a vállára, és bár neki is barna szemei voltak, valahogy mégis mindig igézôbbnek, melegebbnek tartottam az enyémnél.





  • Kész vagy? – kérdezett be a mosdó ajtaján barátnôm.




  • Igen.




  • Na hogy nézek ki?




Elôvette azt az ezer wattos mosolyát, amit mindig is irigyeltem tôle, és pördült egyet elôttem. Említette, hogy új melegítôt vett, és most azt is vette fel. Igazán jól nézett ki benne. A fekete és arany összeállítás illet az egyéniségéhet. Ellenben én megmaradtam a jól bevált hatalmas pólónál, amit apu szekrényébôl nyúltam le, illetve a festékes fekete mackónadrágomnál fekete tornacipôvel. Ennél slamposabb már nem is lehettem volna, de sosem gondoltam a tesi órára úgy, mint valami divat bemutatóra.


A tesi terem ajtaja mindig zárva volt, így a folyosón kellett várakoznunk, a fiúk öltözôje elôtt, amíg a tanár meg nem jelent, vagy el nem ment szólni neki valaki, hogy ki kéne nyitni az ajtót. Ahogy lementünk láttuk, hogy mi voltunk az elsôk, és hogy természetesen zárva az ajtó. Ellie rám nézett, de én nem szóltam egy szót se, csak elindultam vissza a lépcsôn, hogy megkeressem a tanárt a szobájában, és szóljak neki. Megálltam az ajtaja elôtt, és már éppen kopogásra emeltem a kezem, mikor az ajtó kinyílt és ott állt elôtte teljes életnagyságban. Sajnos még mindig minden alkalommal, mikor megláttam teljesen elpirultam, és most sem volt ez másképp. Lassan leengedtem a kezem, és indultam volna el vissza a terem irányába, mikor végre megszólalt.





  • Bridge! Volna egy perced? – a hangja nyugodt volt, ugyanakkor kérlelô és elutasítást nem tûrô.




  • Ja – próbáltam mindig minél lekezelôbben és bukóbban viselkedni vele, ezzel is megkönnyítve mind kettônk dolgát.




  • Gyere be – ezzel szélesre tárta az ajtót és beinvitált. Természetesen utána nem csak becsukta, de be is zárta, ami kicsit sem lepett meg, hiszen régen is mindig ezt csinálta.




  • Szóval? – próbáltam végre szóra bírni, hogy minél elôbb szabadulhassak innen.




  • Hogy vagy?




  • Szuper csodásan.




  • Ó, gondolhattam volna – még mindig az ajtóban állt, ami kezdett kissé zavarni. Ijesztôen nagy volt a távolság köztünk.




  • Csak ennyit akart? Ezt meg kérdezhette volna kint is – mondtam neki nyersen.




  • Nem, nem csak ennyit. Hallottam a tanáriban, hogy beadtad a kiiratkozási lapot. Megtudhatnám miért éppen most?




  • Szerintem ehhez semmi köze.





Ekkor végre megindult felém. Kínzóan lassan lépkedett, én viszont egyre hevesebben kapkodtam a levegôt. Kezdtem nagyon rosszul érezni magam, egyre inkább zavarba jöttem és elpirultam, de a burkot amivel kettônket védem, minden áron fent kell tartanom.





  • Úgy gondolod? – mikor ezt mondta, már alig volt pár centire az arca az arcomtól.




  • Teljes mértékben. Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok – bármennyire próbáltam határozottnak tûnni, éreztem, hogy a hangom megremegett beszéd közben.




  • Miért csinálod ezt Bridge? Miért gyötörsz?




  • Nem érdekel mit gondol, nekem így esik jól viselkedni.




  • Ó ugyan kérlek! Sosem magáztál engem! Már a kezdetektôl fogva minden diákommal tegezô viszonyban voltam, ahogy veled is. Mindig olyan vidám voltál, csak úgy ragyogtál. Kérlek, ne csináld ezt magaddal!





Éreztem az illatát, ahogy ott állt elôttem. Ahogy a levegôt vette, súrolta az arcom finoman a leheletével. Én csak álltam kôvé dermedve, levegô után kapkodtam és fogalmam sem volt mit csináljak.





  • Tudom, hogy az a kép, ami egy éve kikerült – kezdett bele – nagyon megrázott. Sosem sikerült kiderítenem, hogy ki készíthette. De gondolj bele. Nem volt rajta semmi, amivel árthatnának nekem – nekünk. Egyszerûen csak megöleltelek a képen. Ennyi erôvel akárhányszor megérintem vagy megölelem egy diákomat, attól kell félnem, hogy kirúghatnak? Ez nevetséges.





Belegondoltam abba amit mondott, és volt benne igazság. De akkor, attól kezdve, hogy az a kép kikerült a suliban, mindenki máshogy nézett ránk. A vezetôség felelôsségre vonta Petet, hogy mégis hogy képzeli, hogy ilyen bensôséges viszonyt ápol egy diákkal. Végül semmi nem lett az ügybôl, de azóta próbálom ôt megvédeni attól, hogy valaha is bármi probléma merüljön fel kettônkkel kapcsolatban.





  • Nem érdekel se a kép, se maga. Ugyan már, mégis mit gondolt? Hogy egy diák belezúg a tanárába? Hahó! Hány éves is maga? Harminc? Az ég szerelmére tizenkilenc vagyok ráadásul maga a tanárom. Nem fogok magába szeretni...te jó ég miket gondol... – a hangom már nem bírta tovább majdnem a sírás kerülgetett. Még mindig nem állt odébb, láttam minden egyes arcizmát megfeszülni, ahogy ezeket mondtam. Közben élesen és bántón próbáltam állni a pillantását, de azok az ég kék szemek ahogy rám néztek, egészen a szívemig hatolt a pillantásával. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy nô még sosem szeretett úgy férfit, mint én ôt. Mit bánom én a korkülönbséget, vagy hogy erkölcstelen lenne a kapcsolat a helyzetünket tekintve. Hiszen ô is csak egy férfi én pedig egy nô, aki kívánja, szereti azt, aki már sosem lehet az övé.




  • Tényleg így érzel? – suttogta a fülembe, de ekkor megfogta a kezeimet és a hátam mögé támasztotta az asztal szélére a sajátjaival lefogva. A hátam ívben megfeszült, a melleim kitolódtak a lábaim pedig berogytak, de ebben a pózban neki sikerült teljesen rám simulnia.




  • Mi a fenét csinál? Engedjen el! – kiabálni nem akartam, mert bárki meghallhatta volna így inkább megpróbáltam kiszabadulni alóla. Ô azonban könnyedén megtartott, de ennél kedvesebben még sosem ért hozzám senki.




  • Szerinted én mit érzek, mikor meglátlak? Hogy esik, mikor úgy viselkedsz velem? – a hangja csupa érzékiség volt, de kihallottam belôle azt a gyötrelmet amit soha nem akartam. Itt már nem voltam képes tovább játszani magam, elfogyott az erôm. Nem küzdöttem tovább a szorítása ellen sem.




  • Tessék? – csupa csodálkozás volt a hangom. – Ezt meg hogy érti?




  • Mikor megismertelek három éve, valami egészen mást éreztem veled kapcsolatban, mint általában egy diákkal szoktam. Felhívtad magadra a figyelmemet, egészen a tudtod nélkül. Minden diákommal jó viszonyt ápolok, laza vagyok velük. De te mindig vonzottál engem. Az az optimizmus, az a ragyogás és pozitivizmus ami belôled árad elvarázsolt.





Szinte fel sem fogtam amiket mondott. Sosem gondoltam, hogy ez lehetséges. Hogy ô is úgy tekintsen rám, ahogyan én ôrá. Ahogy ezeket mondta a lábaim egészen erôtlenek lettek, már ô tartott engem állva. Egymást néztük, a tekintetünk összeforrt. Sosem remélhettem, hogy ez valaha is megtörténik. Ahogyan egyre közelebb hajolt hozzám, a kezeimet már elengedte és a karja a derekamat fogta át úgy, hogy ne tudjak összeesni. Mindig erre a pillanatra vártam. Végre megtudja, hogy mennyire szeretem, hogy mindig is mennyire szerettem.





  • Tanár Úr! – a folyosóról hangos kopogás hallatszott, és egy lány hangja ahogy kiabált.




  • Francba! – mondta és elengedett. A tökéletes pillanatnak itt vége szakadt és soha többet nem jön vissza. Nem engedhetem. Így nem gyengülhetek el még egyszer, sokkal óvatosabbnak kell lennem. – Igen?




  • Öt perce megy az óra, és ki kéne nyitni a terem ajtót!




  • Máris megyek, menj csak le.




  • Rendben.





Ekkor felém fordult, de már nem látta rajtam azt a hajlandóságot, azt a vágyat amit fél perccel ezelôtt még oly tisztán látott. Tett felém egy lépést, de én azon nyomban hátrálni kezdtem. Nem engedhetek meg magamnak ilyen kilengéseket. Nem szabad. Meg kell ôt védenem – még akkor is ha ô nem akarja.





  • Bridge... – a hangja elhalt. Kezével a hajába túrt és láttam, hogy milyen szenvedésen megy keresztül.




  • Nyissa ki az ajtót és menjen le. Öt perc múlva én is lemegyek, majd azt mondom, hogy a mosdóban voltam. Így senki nem fog gyanút fogni.




  • Én...




  • Menjen.





A hangom megint hideg volt és józan. Nem habozott tovább, kinyitotta az ajtót, kilépett és már ott sem volt. Legszívesebben összegörnyedtem volna, és csak zokogtam volna, ahogy csak tudok. De nem tehettem meg. Órára kellett mennem – az ô órájára. Így hát ahogy mondtam, öt perc múlva – rettentô körültekintôen léptem ki a szobájából – és elindultam a terem irányába. Közben korholtam magamat és megfogadtam, hogy soha többet nem leszek ilyen felelôtlen. Csak ezt az egy hónapot kell már kibírnom, és akkor minden jobb lesz.



Megtekintések száma: 2434

Értékelés küldése

Eddigi értékelések száma: 0

Sztori

Megfogalmazás

Összesített

0 pont

0 pont

0 pont

Értékelést, csak belépett felhasználó küldhet!

Utolsó 10 hozzászólás

#20788 Kessi

2014.01.02 - 22:26

Hm...nem vagyok nagy rajongója a tanár diák szerelmi kapcsolatoknak de miért ne lehetne errôl is írni.
Az egyetlen gondom, ezek a fura pontok. Mik ezek? Ha párbeszédet írsz szerintem rakj gondolatjeleket mert ez eléggé szétdarabolja az írást.
Másik apróság,engem érdekelne h né ki a fôhôs. Sokan elfelejtik ezt pedig szerintem fontos lenne.

#20783 bumbus

2014.01.01 - 01:25

Nagyon jó lett!!

#20778 brigitta0502

2013.12.31 - 12:25

köszönöm, és azt is hogy elolvastad, illetve hogy írtál

#20774 Boglarka

2013.12.31 - 11:35

Izgalmas egy történetnek tûnik. Kíváncsivá tettél.

Szeretnél hozzászólni ehhez az íráshoz?
Kattints ide a regsiztrációhoz, vagy ha már tag vagy, lépj be ide kattintva!

vissza a piszkozat.hu főoldalra

Copyright (c) piszkozat.hu 2008 - 2009

Adatkezelési jognyilatkozat    Kapcsolat    Szabályzat